Miről üzennek a mesék? Beszélgetés Tóth Mária Zsuzsanna grafikussal

„A cigányok által valójában »az ősi világlátással« találkoztam, melynek legfőbb jellegzetessége a »rendkívüliség«, s egyben »az egyetemes lét« felfedezése”– Nagy Olga néprajzkutató gondolatai nyomán ezek a gondolatok jártak az eszemben, miközben a berettyóújfalui Bodorka Népmesepont szakmai napján Tóth Mária Zsuzsanna grafikus kiállításának megnyitóján vettem részt. A cigány mesék lélekrajzáról, az alkotás folyamatáról és a cigány gyermekek körében pedagógusként szerzett tapasztalatairól kérdeztem.

mirol-uzennek-a-mesek-beszelgetes-toth-maria-zsuzsanna-grafikussal

A cigány mesélés hagyománya korábban főként a szóbeliségen alapult. Közösségi esemény, a hagyományok és az íratlan szabályok továbbadásának eszköze, módja volt. Ma már vannak írott források. Művészként és pedagógusként te hogyan látod ezt a világot?


A mesékhez, illetve a cigány léthez, identitáshoz, a cigány–magyar együttéléshez kapcsolódóan próbáltam föltárni, hogy számomra – nem cigányként – milyen is a cigány gondolkodás, mesevilág, a költői megfogalmazások lélektana, ami rajtam átszűrve, eredendően: szubjektív. Ez a világ nagyon színes, óriási emóciós felnagyításokkal, sok-sok átfedéssel. Nem csak a cigány közösségen kívüliekkel, de a különféle cigány csoportok kapcsolatrendszerén belül is. Ebben természetesen vannak ellentmondások, alkalomadtán ellenséges odafordulások is. Mindezek dacára meggyőződésem, hogy van kapcsolódás, lehet híd a különféle gondolkodásmódok között. A megértéshez, toleranciához nagy szükség van az átjárhatóságra. Ezért is fontosak az ilyen alkalmak, mint ez mai, ahol kicsit belepillanthatunk ebbe a kultúrába.

 

 

 

 

Hogyan születtek az itt kiállított grafikák, milyen történetek vannak mögöttük?


Ezek a rajzok, hivatalosan nevezve illusztrációk, Rostás–Farkas György cigány író, költő meséihez, verseihez, műfordításaihoz készültek. Ezeknek a képeknek a megszületését ahhoz a folyamathoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy versből megzenésített vers lesz: a dalszerző átszűri magán a vers gondolatiságát, dallamot illeszt hozzá, énekmondó és zenész egymásnak válaszolgatnak, improvizálnak. Az írott mű esszenciájának megértéséhez el kell jutnunk a dolgok mélyére, de nemcsak önmagunkban, hanem a másik ember lelkében is.

 

 

Ahhoz, hogy meg tudjam ragadni az adott alkotás lényegét, hogy az első vonal megszülethessen, sokáig olvasgatom, forgatom magamban, néha hónapokig is. Azután már van, hogy néhány vonallal megszületik a kép. Amikor megkérdezi valaki, hogy mennyi idő alatt rajzoltam, nehéz válaszolnom, mert nem az első vonallal kezdődik… Hosszú és kockázatos út visz az első vonalig. A határvonal a „lehet” és a „már nem lehet” között, rendkívül keskeny. Érzékeny és sérülékeny határhártyák választják el azokat a tartalmakat, melyeket még felhozhatok a mélyből, és amelyeket jobb, ha nem. Ezek egy része személyes természetű.

 

Erősen feladják a leckét azok a történetek, amikor szöktetéssel, lopással, vérbosszúval találom szemben magam. Asszociációk, szimbólumok sora, érzések kivetülése a tekinteteken… Levezetik, talán fel is oldják valamelyest ezeket a már elkészült képeken. Soha nem sumákolom el. Nem teszek úgy, mint aki nem vette észre, hogy ez konfliktusforrás a kisebbségi és többségi társadalom között. Nem volnék hiteles, ha nem így tennék.

Mint minden alkotási folyamat, így az illusztráció készítése is hasonlít arra, ahogyan az archaikus társadalmakban a sámán híreket hozott a túlvilágról. Lemerül, és felszínre hozza az ott elrejtett üzenetet.

Érdekes dolgok ezek, mert a mai modern korban is születnek versek, mesék, akár pedagógiai célzattal is… – igazodva korunk szerteágazó sokféleségéhez, sőt, kiszolgálva, vagy éppen meglovagolva egy-egy divathullámot, s hullámszerűen terjednek is tova minden irányban. De az élő mesélés kiveszőben van.

Jelen társadalmunkban ez hiányként jelentkezik. Annál is inkább, hiszen mit kezdjenek a ma élő kis cigány gyermekek azokkal a kódolt normákkal, melyeket családjaik hagyományaiból hoznak, és amelyek ütköznek a többségi társadalom normáival? A cigány mesékben mindezek végül feloldódnak, érthetővé, feldolgozhatóvá válnak a személyes jelenlét, az élő mesélés által. Ahol kérdezhet a gyermek, magyarázatot fűzhet hozzá a mesélő. Nézőpontot váltva a kérdés megfordítható, a többségi társadalom gyermekeinek szemével nézve is, természetesen.

 

 

Ezért is példaértékű a népmesepontok létrejötte, működése. Abból az ősi tudásanyagból merítenek, azokat a megtartó normákat közvetítik, melyeknek gyökerei mélyre nyúlnak, és új hajtásokra képesek buzdítani a korhadt, a viharokban megroppant, kettétört fákat is. Megteremtve azt a mesei világot, ahol a hasonlóságokat hangsúlyozva, a különbözőségeket megértve, a feszültségek jelentős része feloldható.

Az alkotó ember a modern világban is hírhozó, az alázat, az emberség hírhozója, ami mindannyiunkban ott rejlik.

Bár nem hinném, hogy akik most jelen vannak, kivétel nélkül alkotónak vallanák magukat. Mégis úgy vélem, hogy mindannyian alkotunk. Egy leves megfőzése közben is, vagy ahogyan lehajolunk egy kisgyermekhez és elmondjuk neki, amit fontosnak tartunk… Ha bármit emberséggel és alázattal teszünk, akkor valójában alkotunk.

 

Sok éve foglalkozol cigány gyermekek oktatásával is. Mesélnél a pedagógusi tapasztalataidról?

 

Szerintem az érzések minden ember lelkében ugyanazok, akármilyen nyelven beszéljen, írjon, vagy akármilyen közegben éljen is az illető. Közel negyven éve dolgozom pedagógusként. Debrecenben végeztem, írtam két tanulmányt is a cigánykutatások eredményeiről. Dr. Arany Erzsébet Hosszúpályiban végzett komplex foglalkozásain készült gyermekrajzokat elemeztem pedagógiai, pszichológiai szempontból. Írtam az előítéletekről, a megoldási lehetőségekről az iskolában.

 

 

Bakonszegen, a szülőfalumban ritkán találkoztam cigány gyerekekkel. Aztán átkerültem Nagyrábéra és Bihartordára, ahol teljesen más közeg fogadott. Itt a tanulók nagy része roma származású. Néha, amikor problémák adódnak arra gondolok, hogy hiába a sok erőfeszítés, párhuzamos társadalomban élünk. Sokszor nem értjük egymást. Talán nem értik, amit mondok. De amikor reggelenként odaszaladnak hozzám az alsós gyerekek is, cigányok és nem cigányok egyaránt, s csillogó szemmel kérdezik: „Mikor leszek már felsős, hogy te tanítsál?”– az mindenért kárpótol.

Az a fontos, hogy az ember próbáljon hidat építeni, híddá válni, és ne falakat emeljen. De ehhez valóságosan közöttük kell lenni, osztozni a fájdalmaikban, a nehézségeikben és velük együtt örülni, ha valami sikerül.

Közel kell engednünk magunkhoz ezeket a gyerekeket is. Bizony le kell szállni „lélekmélyre”. Egyformán hiányzik mindannyiunknak a szeretet.

De vannak kérdéseim is: Meddig lehet azonosulni, mi az, amiben már nem? Hol kezdődik az, amihez már nincs közöm, ami az ő családi problémájuk? Mert van bőséggel. A nyomor természete naponta produkál olyan helyzeteket, amikor nagyon összeszedettnek kell lennünk, hogy a lehető legjobb válaszokat adjuk a felmerülő problémákra. Családon belüli erőszak esetén például. Hiszen jelentési kötelezettségünk van, de az érintettek ezt másképp gondolják…

 

 

Visszatérve a mesék világához, s a cigány identitáshoz mit tartanál fontosnak elmondani?

 

Milyen is a cigány mesék lélekrajza, mit üzen a cigány gyerekek, a cigány emberek lélekrajza nekünk, akik nem vagyunk cigányok? Vagy milyen számukra megélni a cigányságukat? Az első kérdés, hogy ki is a cigány. Annak vallom magam, nem vallom magam annak? Cigánynak tartod magad? Miért igen? Miért nem?

Pedagógusként én is dolgozom az Útravaló Ösztöndíjprogramban. A kiírás szerint a jelentkező diákok jelentős hányadának roma származásúnak kell lennie. Amikor megkérdezem, hogy te minek vallod magad, sokféle válasszal találkozom: „Hát én nem is tudom, apám cigány, de már tíz éve nem láttam…” Akkor azt mondom neki, ha apád cigány ember, akkor valahol te is az vagy, akkor vállald! Nagyobb a bekerülési esély. De nem vagyok róla meggyőződve, hogy mindig helyes választ adok. Volt, hogy három cigány és két nem cigány származású pályázóm volt. A nem cigányok nem kerültek be a programba. Pedig nagyon megérdemelték volna ők is a támogatást! Rosszul esett nekik a kiesés. Rosszul esett nekem is.

Sokszor érzem azt, hogy már túl sok, elfáradtam, nem tudom vállalni a mentorálást. De megáll előttem egy cigány gyerek, hogy „Tanár néni, senki nem vállalt el…”, akkor nem tudok nemet mondani.

 

Hogyan tudjuk az egyre inkább szétszakadó társadalomban „összefésülni” a különböző embereket, családokat, gyerekeket? Volt idő, mikor biztos voltam benne, hogy sikerülhet. Már nem tudom olyan biztosan, csak napról napra teszem a dolgomat.

Úgy vélem, hogy a gyermekekből áradó szeretet mutathat utat mindannyiunknak az együttgondolkodásban. Én örömmel támogatok minden jó szándékú kezdeményezést, amennyire energiámból, időmből telik.

Fotó: Fialovszky Magda; Tóth Mária Magdolna grafikái

Legújabb könyveink: