„Szívem is át kellett alakuljon” – interjú Pál József Csaba püspökkel

A temesvári megyéspüspök több napon át résztvevője volt az esztergomi kelet-európai Genfestnek, melyről már korábbi cikkünkben beszámoltunk. Szombaton, a televízió kamerái jelenlétében, püspöktársával, Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek metropolitával felváltva válaszolt a jelen lévő fiatalok kérdéseire.

Püspök úr, mesélne nekünk a hitéről, a hivatásáról, és hogy milyen tapasztalatok formálták ezt a fizikai és lelki utazást, ami több papi állomáshely után a püspökségig vezetett?

Köszönöm szépen a felkérést! Nagyon szép itt lenni veletek ezen a Genfesten, látni a mély istenélményeiteket, tapasztalataitokat, nagy örömmel vagyok itt.

Azzal kezdeném, hogy én egy olyan vidéken születtem, Csíksomlyónak egyik fíliájában (szerk.: a plébániához tartozó másik szolgálati hely, település), ahol mindenki magyarul beszélt, mindenki katolikus volt, 15 éves koromig nem is láttam jóformán más felekezetet, más nemzetiségű embert, úgyhogy nem volt se gondom, se különösebb örömöm a többi felekezettel, vagy a más nemzetiségűekkel. Én vallásos voltam gyerekkoromtól, fiatal koromban is mindvégig. Benne voltam az egyházban, szerettem a vallást, pap akartam lenni. Aztán amikor elkerültem a teológiára,  el kell mondjam, hogy ott volt egy hitkrízisem. Ezt azért említem, mert nagyon fontos mindahhoz, ami utána következik.

Egy adott pillanatban a teológián észrevettem, hogy a Jóistent nem szeretem.

Sőt, zavart is, hogyha valaki azt mondta, hogy Istent szereti, mert én úgy gondoltam elég, ha tiszteljük a Jóistent. Ezen az úton lassan-lassan odáig jutottam, hogy a hitemet is elveszítettem. Emlékszem, hogy azon gondolkoztam, hogyha én egyszer valamikor hitetlen emberrel találkozom, azt nagyon meg fogom érteni, mert hinni akarok és nem tudok.

Hogyan tudott püspök atya kikerülni ebből a hit nélküli helyzetből?

Úgy, hogy közben a Jóisten egyszerre közel jött hozzám. Megmutatta, hogy ott volt a szívemben kiskoromtól fogva, hogy mindvégig szeretett, kísért, megáldott szülőkkel, barátokkal, testvérekkel is. Abban a szóban, hogy hála, újra visszatért az, hogy többé nem kérdeztem, hogy miért kell szeretni az Istent, hanem egyszerűen belém költözött az iránta való szeretet.

Igazából itt indult el egy személyesebb kapcsolat a Jóistennel. Utána már csak ennek a következménye volt az, hogy ha Jézus ott lakik a szívemben, és ott lakik a másik ember szívében is, aki esetleg más felekezetű, akkor természetes, hogy testvérek vagyunk, és akkor szeretni akarom őt. Azért nem ment ez olyan simán. Elmondanék egy kis epizódot, egy eseményt az életemből, ebből az időszakból, amikor ezt már tudtam, és szeretni akartam a másik felekezetű, más vallású, más nemzetiségű testvéremet. Már pap voltam, a marosvásárhelyi szobámban történt az eset. Ott volt egy más felekezetű, más nyelvű, tehát más nemzetiségű testvérem az asztalomnál. Közben bejött egy csoport fiatal, szerettem velük beszélgetni, és egyszer csak elmondtam egy viccet, amelyik az ő felekezete és nemzetisége ellen volt. Akkor ránéztem a fél szemmel, és nagyon megszégyelltem magamat. Ebből nekem két tanulság jött le. Az egyik az, hogy nem lehet kettős életet élni, hogy a szemébe mosolygok, jókat mondok a másiknak vagy a másikról, és a háta mögött igazából más vagyok.

Ez az egyik tanulság, ami nagyon mélyen belém vésődött akkor: a szívem is át kell, hogy alakuljon. Csak őszintén lehet a másik felé fordulni, és azzal a szeretettel, amivel Jézus szeret és szeretett engem egész életemen keresztül.

A másik tanulság az volt, hogy amikor azt hallom, hogy azt mondják valakiről, hogy „csak mondja, de nem éli meg”, arra gondolok, hogy én is ilyen voltam.

Mondtam, hogy szeretni kell, de ez csak az agyamban volt, ott fent az értelmemben, és idő kellett, amíg lejött a szívemig, lejött a beszédemig, lejött a tetteimig.

Türelmesnek kell tehát lennem az iránt, aki pillanatnyilag csak mondja, hogy szeretni kell a másik felekezetet, vagy a más nemzetiséget, de még nem tudja gyakorlatba ültetni. Ez a törekvés meghatározta az egész életemet. Nekem az ökumenizmus azt is jelenti, hogy Jézus szeretetét minden embernek szeretném tovább adni, és tőlük is elfogadni azt, amivel engem akar a Jóisten általuk megajándékozni.

Hogy került szülőföldjéről a Bánságba?

Én nagyon jól éreztem magam Erdély földjén, azon a vidéken, ahol csak egy nyelv és egy felekezet volt. Aztán volt itt 1985-ben egy Máriapoli (a Fokoláre nyári lelkigyakorlatos találkozója). Négy fiatal pap külön ültünk, és arról beszélgettünk, hogy az akkori temesvári ordinárius, aki az egyházmegyét vezette kéri a mi püspökünktől, hogy adjon papokat neki, mert sok papja már elment külföldre, ezért nagyon kevesen vannak. A mi püspökünk adna is, de senki nem akar menni. És akkor jött négyünknek az a gondolat, hogy „Mi az, hogy senki nem akar menni? Itt vagyunk mi négyen, rendelkezésére állunk a Jóistennek és a püspökünknek”.

Így történt, hogy mindjárt a következő nap bekopogtam a püspökömhöz, hogy én kész vagyok elmenni a Bánságba, vagyis arra a vidékre, ahol nem egy felekezet van, hanem hét nyelven kell a szentmiséket bemutatni, és a katolikusok különféle felekezetekkel vannak körülvéve, igazából szétszórtságban.

Így kerültem a Bánságba, örömmel mentem, és az örömöm nem múlt el. Nagyon nehéznek kellett volna lennie, ha kívülről nézem, de sosem éreztem, hogy nehéz.

Mindig örültem, hogy szolgálhatom a Jóistent, akkor is, hogyha a nyelvek közül én csak nagyon keveset tudtam, németül is, románul is csak keveset, de jó volt, hogy szerethetem őket, és hallgathatom őket, és valahogy Jézus segített arra, hogy mindenki a szívemben legyen. Itt nem lehetek papja csak néhányaknak, mindenkinek papja kell, hogy legyek, és mindannyian a szívemben vannak, mindeniket rám bízta a Jóisten.

Püspök atya, a Bánság, a Bánát sokszínű vidék mind a nemzetiségek, mind a felekezetek tekintetében, amely gyakran nem mentes a feszültségektől. Hogyan lehet megszabadulni a terhes örökségtől ebben a régióban?

Kívülről nézve valóban ilyen kellene, hogy legyen, feszültségekkel terhes. Lehet, hogy van egy ilyen múlt is, ami efelé segítene, de igazából a Bánság olyan vidék, ahol az emberek megszokták, hogy a másik más, más nyelvet beszél, más felekezetű, más templomba jár, és szabad neki másnak lennie.

Ezért szeretek ott lenni a Bánságban, mert megvan ez a szabadság az emberekben. Megszokták, mindig együtt élt több nemzetiség, ez a hét: a magyarok, románok, németek, csehek, szlovákok, bolgárok, horvátok. Mindegyiknek van saját papja, saját faluja, saját temploma, saját nyelvükön végzik az istentiszteleteket, és megszokták azt is, hogy a városban keverednek, és a másik más, és neki szabad másnak lennie. Úgyhogy a múltnak a sebeit többségében csak hallásból ismerjük. De, ha van is, mert mi képesek vagyunk egymást megsérteni, megbántani, megsebezni, akkor az segít, hogy az a Jézus Krisztus, akit mi befogadtunk az életünkbe, adja a szeretetet, és mi így közelítsünk mindenkihez. Tehát a mindennapokban szeretettel fordulok a másikhoz, aki más. Néha esetleg nehéz elfogadni az ő kultúráját vagy a gondolkodásmódját, főleg ha nem is tudom a nyelvét.

Olyan könnyen kimondjuk a templomban, hogy „Krisztusban szeretett testvéreim”, de hát akkor viselkedjünk is úgy, mint a testvérek egymás között, mert egy a mi mennyei Atyánk.

A sokféleségnek nagyon sok szépsége is van, a sok nehézsége mellett. A nehézsége például az, hogy a templomban, a székesegyházban, ahol én misézek, szinte mindig legalább három nyelven kell, hogy végezzem a szertartást. Karácsonykor, húsvétkor, nagy ünnepeken a szentbeszédet is három nyelven tartom. Ezt a nehézséget, ezt az árat szívesen megfizetem azért, hogy közöttünk az egység a sokféleségben valósuljon meg. És nagyon sok testvérre is találtam köztük. Például a múlt szombaton volt egy nagy ökumenikus zarándoklatunk, amin 500 fiatal vett részt, római katolikusok, görög katolikusok és ortodoxok. A görög katolikus püspökkel együtt ott voltunk, az utolsó percben kiderült, hogy az ortodox mégsem tud eljönni, de elküldte egy tanácsosát, aki segített nekünk. Testvéri közösségben zarándokoltunk, a katolikus zarándokhelytől az ortodox zarándokhelyig vittünk három Szűzanya kegyképet együtt. Én úgy gondolom, hogy a múlt az volt, ahogy volt,  de nekünk ma kell élnünk, ma kell testvérként éljünk egymással, és kis gesztusokat tennünk egymás felé. Gondolom, hogyha akár kis szigetekként is ott, ahol vagyunk, szeretetkapcsolatokat építünk ki, talán egy picit hozzájárulunk mi is ahhoz, hogy a világban testvériség legyen, amiről mindannyian álmodunk, és ami ennek a Genfestnek is a címe, mottója, vágya. Kis lépésekkel próbáljuk ezt megvalósítani. Ilyen volt, mikor az ortodox püspök barátomat kitámadta valaki az ő hívei közül azért, hogy miért annyira ökumenikus. Tudtam, hogy ez neki nagyon fáj, úgyhogy kocsiba ültem, elmentem hozzá, 90 kilométerre lakik tőlem. Itt vagyok, nézzük meg ezt együtt, imádkozzuk át, beszélgessünk együtt erről. Jól esett neki, hogy ebben a fájdalmában sem maradt egyedül. Sok ilyen lehetőség van, amikor egy-egy gesztust tehetünk egymás felé.

Mi a tapasztalata, püspök atya, hogyan érdemes viszonyulnunk a más felekezetű vagy akár nem vallásos emberekhez?

Találkozunk olyan emberekkel, akik nem Istent, Krisztust teszik az életük központjába, esetleg hitetlenek vagy közömbösek. Eleinte nem tudtam mit kezdeni ezekkel az emberekkel, aztán lassan rájöttem, hogy mindenkinek szüksége van a szeretetre. És tudom, hogy a szeretet a maga teljességében Istentől jön. Elég, ha szeretem őt, figyelek rá, meghallgatom, mire vágyik, próbálok elejébe menni a gondolatainak. Így nem tolerancia, hanem egyfajta testvéri közösség alakul ki, és ez jó alap arra, hogy akár majd Istenhez is eltaláljon. Mindenesetre a tolerancia nagyon kevés. Az 1980-as években Bázelben volt egy nagy ökumenikus konferencia, ott arról beszéltek, hogy szükség van a toleranciára. Aztán 1997-ben Grazban tovább léptek a felekezetek vezetői, kimondták, hogy nem elég a tolerancia, hanem kell az egymás iránti tisztelet és nagyrabecsülés. Tíz évre rá, Nagyszebenben, Romániában még tovább mentek, és azt mondták: nem elég a tolerancia, nem elég egymás nagyrabecsülése, segítenünk is kell egymást. Azt gondolom, ez teszi konkréttá a mi ökumenikus törekvéseinket.

Rég túlhaladtunk azon, hogy megtűrjük, toleráljuk a másikat. Tiszteljük, megkeressük azt, ami benne, az ő egyházában szép, valamiképpen felszínre hozzuk.

Sokszor, mikor egy másik felekezetnek építenek templomot, nekem alkalom arra, hogy örüljek, és másoknak is továbbadjam, milyen szép, hogy épült a Jóistennek egy templom. Sokszor ott volt bennem a kísértés az önzésre, hogy miért nem a mi templomunk épült, de a testvéreim ők, kell, hogy tiszteljem, becsüljem, és segítsem is őket.

Nagyon szép példák van a segítésre. Például ott a környezetünkben a pünkösdieknek már rég volt templomuk, és amikor a görög-katolikusoknak épült a temploma, bejött a pásztor, és hozott neki egy nagy rakás pénzt. Azt mondta: jó két hónapig gyűjtötték, hogy megsegíthessék őket. Egy másik helyen volt római katolikus templom, de nem volt református. A római katolikus templomot renoválni kellett, erre pénzt gyűjtöttek, de amikor látták, hogy a reformátusok pont akkor akarnak templomot építeni, a pap az egyháztanáccsal megbeszélte, hogy az összes pénzt odaadják a reformátusoknak. Ezek a testvéri gesztusok nagyon sokban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy szebb legyen a világ.

Nagyon köszönöm!