A legnagyobb életlecke

39 éves vagyok, a férjem a legjobb barátom, és van két gyönyörű kislányunk, akik 7 és 5 évesek. A történetem kezdetén pszichológusként dolgoztam egy nemzetközi ügynökségnél. Épp egy új megbízatásra indultam volna, a csomagjaim készen álltak, és megvolt a repjegyem is. Ekkor egy váratlan látogató toppant be: egy gyerekkori jóbarátom, aki ismert sebész, és éppen átutazóban volt a városunkban, ezért be akart jönni köszönni. Kihasználtam a lehetőséget, hogy találkozunk, és megkértem, hogy vizsgáljon meg egy csomót a mellemben, amely időről időre fájdalmat okozott.

Megvizsgált, és utána egy örökkévalóságnak tűnő ideig csendben maradt. Azután rám nézett, és észrevettem, hogy milyen komoly és aggódó a tekintete. Erre megkérdezem tőle: „Meg fogok halni?” Elmosolyodott, majd elmagyarázta, hogy a ciszta nagy, ezért azonnal biopsziára kell mennem, majd műtéti úton eltávolítani a csomót. Halkan kiejtettem egy köszönöm-öt a számon, és teljesen összezavarodva búcsúztam el tőle.

Visszatérve a szobámba a csomagjaimra néztem. Rájöttem, akkor így mégsem utazom el. Egyszerre úgy éreztem, mintha egy késpenge hasított volna belém. A lányaim jártak a fejemben: hogyan fognak nélkülem felnőni? Aztán a férjem: vajon újraházasodik majd? Majd az orvosok képe villant be, ahogy a testemben vájkálnak. Rettegés és zavar töltött el.

Kicsivel később a kezembe vettem a telefont, és felhívtam valakit, akivel együtt éljük a lelkiséget. Amikor meghallotta a hírt, velem együtt sírt, és azt mondta: „Most jött el az ideje, hogy igazán higgy Isten irántad való szeretetében. Tegyük ezt együtt.” A szavai hallatán egyből eltűntek a korábbi képek a fejemből, és egy új dimenzióba léptem be.

Így, most már megnyugodva felismertem, hogy válaszolnom kell erre a szeretetre, nekem kell elsőként szeretni, elsőként elfogadni ezt a szenvedést, és bátornak lenni azoknak a kedvéért, akik szeretnek engem. Lementem a földszintre, és készen álltam, hogy bemenjek a kórházba.

Megújult hitemmel felvértezve átéreztem, miért énekeltek az első keresztények, amikor az oroszlánokkal kellett szembenézniük. Nem járta át őket a félelem, mert érezték, hogy Isten velük van; ezért én is énekelve léptem be a műtőbe.

A kórházban töltött idő tele volt csodákkal: azonnal kaptam egy szobát, és rájöttünk, hogy a sebész a férjem egyik barátja. Mindenki nagyon figyelmes volt velem, és éreztem, hogy mennyi imát mondanak értem. Sokan meglátogattak, virágot hoztak, és éreztették velem a szeretetüket.

Majd ez a szeretet hazatérve is folytatódott. Mivel most már nem tudok dolgozni, a családunk anyagi helyzete nagymértékben romlott, de mégsem szenvedünk semmiben sem hiányt, a Mennyei Atya gondoskodik rólunk! A magam részéről csak az Ő akaratát kell teljesítenem. Ezt könnyű mondani, de nem mindig olyan egyszerű megtenni. Hozzá voltam eddig szokva a tevékeny hétköznapokhoz, ezért nagy terhet jelent, hogy otthon legyek egész nap, gyakran teljesen egyedül, miközben érzem a kemoterápia minden mellékhatását. Pszichológusként tudom, hogy egy komoly betegség az egész emberre súlyos hatással van: a testre, a pszichére, a lélekre. De az Atya irántam való szeretete mégis olyan erős ebben az időszakban, hogy nem állhatom meg, hogy ne ezt mondjam:

„Szeretlek, Uram, amikor a reggeli torna túl nagy fájdalmat okoz a jobb karomnak.

Szeretlek, Uram, amikor evés közben úgy érzem, hogy gumivá vált az étel a számban.

Szeretlek, Uram, amikor segítséget kell kérnem ahhoz, hogy kikeljek az ágyból.

Szeretlek, Uram, amikor hányinger kerülget.

Szeretlek, Uram, amikor csomókban hullik a hajam.

Szeretlek, Uram, amikor a halál gondolata férkőzik az elmémbe.”

Sokszor nem tudom Őt szeretni, és gyakran türelmetlen vagyok másokkal, de másnap reggel, miután felébredtem, bocsánatot kérek, és újrakezdek a szeretetben.

Tudom, hogy nincsen rózsa tövis nélkül, és hogy a nehézségek megmaradnak. A kemó egyre nehezebbé válik. A családommal kapcsolatos gondolataim is egyre inkább utat törnek maguknak az elmémben, mert a lányoknak mindig szükségük van rám. De mindez egy „kaland” lett számomra, valamint a családom és a barátaink számára. Sok gyümölcsöt láttam az út során.

Hihetetlennek tűnhet, de vannak pillanatok, amikor hálát adok Istennek azért, hogy rákos vagyok. Ezáltal ugyanis az élet legnagyobb leckéjében részesülök, amely türelmes, megbocsátó, mértéktartó és bátor emberré tesz. Megtanít imádkozni, hogy mindent dicsőítő énekké változtassak. Közelebb hoz a kereszt lábánál álló Vigasztalan Máriához, aki soha nem szűnt meg hinni a szeretetben.

S. A., Olaszország