A nyári pihenés, mint Isten ajándéka

Olvasási idő: 3 perc

Ezen a nyáron nem volt alkalmam kiadósabb pihenésre, de egyértelmű jelek mutatták, hogy nagyon szükségem van rá. A tavalyi évhez hasonlóan ezt a formát alkalmaztam: „mintha elutaztam volna”, miközben itthon maradtam a lakásomban. Leó pápa pont ekkor mondta: a nyaralásra szánt idő alatt legyen ima, pihenés, olvasás, testmozgás.

A júliusi életigéből végig elkísért ez a gondolat: „odafigyelni, meghallgatni”, hogy mit mond Isten, hogy hatékonyan tudjam befogadni. Így minden reggel kértem a Szentlelket: „Add, hogy megértsem, mit akarsz; hogy megtegyem, amit akarsz; hogy higgyem, hogy szeretetből akarod nekem, és adj erőt, hogy megtegyem.”

Így hát igyekeztem az ima, pihenés, olvasás, testmozgás egyensúlyát megtalálni, és hűségesen követni a sugallatokat. Ez igen mozgalmassá tette ezt a három hetet, egy cseppet sem unatkoztam. Már maga az játék volt, hogy miből, mennyit és mikor. Ehhez nagyban hozzásegített az életige.

Semmilyen szervezési munkát nem akartam végezni, telefon, e-mail csak a legszükségesebb esetben. Bőven jutott így idő szentségimádásra, misére, csendre. Gyalogoltam, végre olvastam, aludtam, és a lakásban elkezdtem rendet rakni az iratok között. A déli time out^[1] és egy-két meghívás, emberekkel való találkozás tarkították a napjaimat. Hála volt bennem mindenért, és ugyanakkor egy érdekes dolgot fedeztem fel: mégpedig azt, hogy így sem jut mindenre idő. Választani kell! „Odafigyelni, meghallgatni”. Ennek gyümölcse a Jézussal való beszélgetés volt.

Új, és számomra nagyon tanulságos volt egy-két eset. Az egyik nap nem tudtam, hogy este lemenjek-e szentmisére, vagy békében, nyugodtan olvassak. Tudtam, hogy ezt az időt ajándékba kapom Jézustól. Tényleg pihennem kell, Isten akaratát teszem, ha nyugton maradok. És megbeszélve, megnyugtatva, azt döntöttem: maradok. Ma nem megyek szentmisére. Hiszen a Te ajándékodat élvezem a pihenéssel. Itt vagy! Nem utasítalak vissza, ha olvasok.

Ugyanennyire új és nem könnyű volt „kiengedni a kezemből”, hogy a Máriapolira hat általunk mentorált nógrádi fiatal vett részt. Óriási áttörés volt az érkezésük, az ottlétük. Isten végtelen szeretetének és gondoskodásának következtében talán egy új korszak kezdete. Örömmel mentek haza, sajnálván, hogy ilyen rövid volt. Egerben megismerkedtek a „cajon” dobbal, ami kiegészítette volna gitáros játékukat. Nagyon szerettek volna egy ilyen dobot, de az 58.000 Ft-ba került. Akármi áron is, venni akartak egyet. Még mielőtt a „pihenésem” elkezdődött, mondtam nekik, várjanak, hátha tudunk olcsóbban szerezni.

_{Illusztráció / Pexels}

Írtam a plébániám levelezőlistájára, hogy nincs-e valakinek felesleges vagy olcsón eladó cajon-ja. A válasz lenyűgözött. Tsunamiszerűen jöttek a levelek, rövid idő alatt összeadták a pénzt. Ennek a koordinálása, a válaszok, a köszönetek, a pénz utalása, a nógrádi fiatalemberrel való tárgyalás – ez már mind beleesett volna az „én” időmbe. Viszont tudtam, hogy most a nagy csalódásukra ez a dob vigasz lehet, és hogy a nyáron legalább lesz mivel foglalkozniuk, miután egy tervezett táboruk meghiúsult.

„Odafigyelni és meghallgatni”. Mit mondasz most, Jézus? Mit mondasz, Szentlélek? Ha elkezdem ezt szervezni, rámegy a pihenésre szánt idő, mert körülményes a dob megvásárlása. És ekkor jött a természetfeletti sugallat és vele a bátorság, hogy segítséget kérjek. Egy ismerős hölgy elvállalta a szervezést, egy másik a kapcsolattartást a megajándékozandó fiatalemberrel. Sokszor kellett mondanom magamnak: bízd rájuk, Rád bízom, Jézus! Hatalmas hálát adtam Istennek, amikor megérkezett a kép a gyerekekkel, a dobbal és a kis köszönő levél.

A hónap végére sokat tanultam, sok gondolatom született a jövőmre vonatkozóan. Mennyire fontos ez az állandó párbeszéd, odahallgatás a Lélekre. Milyen ajándék volt ezt együtt élni néhányakkal, akik tudtak a vállalkozásomról; a bátorítás, az érdeklődés, hogy megy. Tanultam a veszíteni tudást. Az ajándékot, amikor Isten meglepett valamivel, az engedelmességet, amikor a „nehezebbet” választottam. A bizalmat, hogy Isten az Úr! A nyugalmat, a ráhagyatkozást… És annak megtapasztalását, hogy mennyire fontos lenne tényleg úgy élnem, ahogy Isten akarja.

Már az utolsó napokban fedeztem fel ezt a mondatot: (Ő maga jön hozzánk)… „apránként a lelkünk mélyére hatol.” Apránként, vagyis hogy az elején vagyok.

_{[1] Megállás egy közös imára a békéért.}