Szörp, lekvár, és egy titkos lista a Mennyei Atyának

Olvasási idő: 5 perc

1976-ot írtunk, nem sokkal korábban jött létre Argentínában a Fokoláre Mozgalom városkája. A mozgalomhoz tartozó néhány fiatal lánnyal már évek óta ott élünk. A megélhetésünk támogatására apróságokat készítettünk: dísztárgyakat, kézműves termékeket, kókuszgolyót. De így is nehezen jöttünk ki a pénzünkből, és előfordult, hogy nem volt mit ennünk.

Egy nap az egyik szomszédunk, akinél rengeteg tök termett, hozott belőle nekünk is. Traktorral érkezett, a pótkocsija pedig tele volt tökkel, alig hittünk a szemünknek. Az egyik társam így szólt:

– A nagymamámnak van egy álomfinom tökszörp receptje, mi lenne, ha kipróbálnánk?

Hozzá is láttunk: elmentünk a faluba üres üvegekért, majd megtöltöttük szörppel, és eladtuk. Így vette kezdetét a mi kis üzletünk, amely később valódi gyárrá nőtte ki magát.

Az elején még precíziós mérlegünk sem volt, ezért azt mondtuk egymásnak:

– Jézus az evangéliumban azt mondja, hogy nem ad követ annak, aki kenyeret kér. Akkor kérjünk tőle egy precíziós mérleget!

Délután érkezett hozzánk egy asszony, aki 300 km-re lakott a városkától, egy nagyvárosban, ahol három szállodája volt. A testvérétől hallott a városkáról, és hozott egy csomagot:

– Ez otthon porosodott nálam, lehet, hogy ti hasznát veszitek.

Ahogy kibontottuk, nem más volt benne, mint egy precíziós mérleg.

Iszonyúan megörültünk, és támadt egy ötletünk:

– Tehát Jézus valóban meghallgat minket. Készítsünk listát mindarról, amire szükségünk van, és karácsonykor meglátjuk, mit kapunk meg belőle!

Így született meg a Mennyei Atyának írt listánk, amelyet nem mutattunk meg senkinek, de együtt kértük az Ő segítségét. A tökszörpön kívül citromból és narancsból is elkezdtünk szörpöt főzni, mert a városkában sok citrom- és narancsfa termett. Egyre jobban beletanultunk, egyik fortélyt a másik után sajátítottuk el. Lekvárt is főztünk, ami akkor újdonságnak számított, de idővel felfigyeltek ránk a piacon, és egy nemzetközi élelmiszervásáron a jó minőségért első díjat nyertünk, mégpedig a Gurmandiz-díjat.

Egyik este egy család érkezett a városkától 1000 kilométerre lévő Mendozából. A plébánosuk javasolta, hogy szálljanak meg nálunk, és úgy esett, hogy én voltam velük vacsorakor. Az apát Antonio Silvestrininek hívták, feleségét Amaliának, és volt két örökbefogadott gyermekük, Jorge és Patrizia. Elmeséltem nekik, hogy lekvárt főzünk, mire Antonio érdeklődve kérdezte:

– Milyen gépekkel dolgoztok?

– Csak konyhai fazekaink vannak. – feleltem.

Őt egyre inkább érdekelte a dolog, meg is lepődtem a kíváncsiságán. A vacsora végén aztán így szólt:

– Én lekvárkészítő gépeket gyártok, és régóta szerettem volna hálát adni Istennek az elmúlt 14 évért, de nem tudtam, hogyan. Most megtaláltam a módját.

Néhány nappal később aztán begördült egy teherautó egy akkora géppel, amely semelyik ajtón sem fért be, el is neveztük „trójai faló”-nak. Kint is hagytuk egy esőbeálló alatt, amíg meg nem épült az új helyiség, ahová a lekvárfőzőt és a hozzá tartozó gőzkazánt beszerelhettük. Az új géppel óránként 50 kg lekvárt tudtunk megfőzni!

A jó minőségért kapott díjnak köszönhetően a lekvárok és a szörpök bekerültek a nagy szupermarketek kínálatába. Így a termékeink kaphatóvá váltak a boltokban és a városkánkban is.

Akkoriban még nem tudtuk, hogy a csokoládékészítésnek pontos technikája van, de azért abba is belefogtunk. Gőz fölött megolvasztottuk a csokoládét, belemártottuk a gyümölcsöket, vagy amit éppen kitaláltunk, és olajos papírra tettük száradni. Az így készült bonbonok fakó barnák vagy pöttyösök lettek.

Egy nap ellátogattunk Buenos Airesbe, a város leghíresebb cukrászdájába, amelyet Los dos chinosnak hívnak. A barátnőm így szólt:

– Nézd, milyen szép a csokoládéjuk! Csillog, és szép barna a színe!

Visszatértünk O’Higginsbe, a városkába, és azon gondolkodtam, mi hogyan érhetnénk el hasonló eredményt. Nem sokkal később látogatóba jött egy idős hölgy. Körbevezettem a gyárban, meséltem a csokoládébonbonokról. Kiderült, hogy régen a Los dos chinos volt a munkahelye, ahol a csokoládékészítésért felelt. 15 napig maradt nálunk, és megtanította, hogyan lehet szép, fényes, barna csokoládét készíteni. Sőt, ajándékba ott hagyta nálunk azt a különleges villát is, amellyel negyven éven át dolgozott:

– Itt látom a folytonosságot, a következő nemzedéket – mondta.

A csokoládékészítés egyre fontosabb szerepet kapott. Egyszer új bonbont akartunk készíteni, de nem volt közöttünk meg az egység: az egyikünk ilyen formát akart, a másik olyat. Megálltunk egy pillanatra, visszatértünk az egymás iránti kölcsönös szeretethez… és lám, a csokoládé pont olyan lett, amelyet mindannyian szerettünk volna. Ezért el is neveztük „Ciocogim”(ejtsd: Csokodzsim)-nek (A „Gim” a Gesú in mezzo, vagyis a köztünk lévő Jézus olasz megfelelőjének rövidítése – szerk.), és innentől ez a csokoládé is arra emlékeztetett minket, hogy mindenekelőtt arra kell törekednünk, hogy Jézus jelen legyen köztünk.

Egyik nap látogatóban voltak nálunk két lány szülei, és ebédnél megjegyezték:

– Tényleg hálásak vagyunk Istennek, mert látjuk, milyen érettek lettek a lányok, mennyit fejlődtek.

Erre az egyik lányuk megkérdezte:

– Miért nem fejezitek ki a hálátokat konkrétan is Istennek?

Így érkezett el hozzánk a csokoládétemperáló gép, amely egyszerre akár 50 kg csokoládét is képes feldolgozni.

A termelés megnőtt, de mégsem tudtunk lépést tartani a megrendelésekkel. Egy Buenos Aires-i kávézólánc, amelynek 40 kávézója volt a fővárosban, felvásárolta az összes termékünket. Ezért egyikünk így szólt:

– Jól jönne egy automata mártógép. Azonnal elkezdtük kérni Jézust, és nemsokára pont annyi pénz érkezett, amennyi kellett még hozzá.

Egyszer elmeséltem a lista történetét egy, a városkába látogató csoportnak. Amikor elmentek, az egyik férfi odajött hozzám:

– Most mi szerepel a listájukon?

– Nem mondhatom el, titkos.

– De akkor honnan tudjam, mire van szükségük?

– Egyeztessen a „Fentiekkel”, és majd Ő megsúgja!

– De én nem vagyok hívő!

– Attól még tegyen így!

– Akkor amit most elmesélt, mind igaz? Azt hittem, hogy igazából elmondják az embereknek, hogy mire van szükségük, aztán Istennek tulajdonítják, ha valóban megkapták az adott tárgyakat!

És látszott, hogy teljesen meghatódott, és többször megköszönte, hogy elmeséltem nekik a tapasztalatainkat.

Egyszer aztán kaptunk egy kis házat is, pedig nem szerepelt a listánkon. A városka kivitelezőjét Cutrininak hívták, és a házat a városkán dolgozó munkásoknak építtette. A munkálatok végeztével így szólt:

– Ezt itt hagyom a csokoládégyárnak.

Lenyűgöző volt Isten gondviselését észrevenni az egész történetben. Így már ott állt a csokoládékészítő épület is a lekvárkészítő szoba és a gőzkazán helyisége mellett. Teljesen meghatódtunk, amikor felhúzták a kéményt az épület tetejére: a Fokoláre Mozgalom alapítójának, Chiara Lubich-nak vált valóra az álma. Chiara nevet is adott a házunknak, mégpedig a Sorriso (Mosoly) névre keresztelte.

Ezt mondta nekünk:

– A szeretetről való tanúságtételetek mindig legyen fontosabb, mint a termelés és a termék.

Ezt mindig is igyekeztünk megélni, és az áldás sosem maradt el.