A testvériség forradalma

Az 1956-os forradalom 50. évfordulóján, 2006-ban jelent meg még a nyomtatott Új Város hasábjain Garay M. Ákos és Aranyi Krisztina személyes visszaemlékezése a történelemformáló napokra. Garay M. Ákos, az Új Város nagylelkű támogatója azóta elhunyt, de gondolatai élőn tartják őt az olvasók számára. Aranyi Krisztina  megosztotta velünk, hogy a cikk 2006-os megjelenését követően több ismerőse mondta, hogy hasonlókat élt át azokban a hetekben.

“Éppen 1956 januárjától kezdtem történelmet és a kötelező oroszt tanítani, a betiltott francia nyelv helyett, a dél-budai Geológiai Technikumban. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála és főleg a szovjet kommunista párt XX. kongresszusa után a diktatúra valamit enyhült, és a Petőfi körök nyilvános vitáin számos reformjavaslat is elhangozott. Szervezőik – nyolc év után először – engedélyt kaptak egy tüntetés lebonyolítására. Kedden, 1956. október 23-án, 15 óra tájban csatlakoztam a menet egy csoportjához a Margit-híd közelében, a történész egyetemisták és professzoraik soraiba.

A Bem-szobornál csupán azt követeltük, hogy hívják vissza a lengyel reformmozgalmat fenyegető, Varsó felé tartó tankokat. Az egyre növekvő tömeg miatt azonban átvonultunk a Parlament elé, ahol már négy vagy ötezren lehettünk, majdnem annyian, mint a Dózsa György úton, ahol már nekiláttak, hogy a lebontott Regnum Marianum templom helyén emelt Sztálin-szobrot ledöntsék. Mi kórusban követeltük többek között, hogy a becsületes hazafinak tartott Nagy Imre szóljon hozzánk, és ő legyen az új miniszterelnök. Az egyetemisták által osztott röpcédulán szereplő 12 pont ennél is tovább ment: a szovjet csapatok kivonását, Magyarország semlegességének kimondását, szabad választásokat követelt, valamint mindazon demokratikus szabadságjogok visszaállítását, melyek tiszteletben tartásához az ország lakossága hozzászokott azelőtt, három nemzedéken át.

_{Fortepan/Magyar Kulturális Intézet Varsó-Fundacja Muzyka Odnaleziona}

Az Országház ablakai lehangolóan sötétek maradtak a beállt estében. A hangszóró nyugodt hazatérésre szólított fel. A rádió a tüntetésekről szót sem ejtve klasszikus zenét sugárzott. Később az a hír terjedt el, hogy a Szolnok és Veszprém mellett állomásozó szovjet páncélosok indulni készülnek a főváros felé.

Ahogy azonban nagy kerülővel hazafelé tartottam, arról is meggyőződhettem, hogy az ellenállás magától kezdett szerveződni. Egy útba eső nyomda munkásai tízezer számra nyomtatták a 12 pontot. A Kiskörút és a Rákóczi út sarkán egy kivilágítatlan villamos rostokolt, mellette magyar tank, rajta fürtökben fiatalok. A Rádió épülete előtt a tüntetők tömege kiért a Nemzeti Múzeumig. A Szabadság-hídnál két fiatal csepeli munkás egy teherautóról a „lámpagyárból” hozott puskákat osztott. Az Üllői útnál egy felkelőnek látszó civil közölte, hogy a Szolnokról jövő páncélosok fogadására készülnek – Molotov-koktélokkal.

Én nem fogtam fegyvert. Igaz, néha ma is bánt, hogy nem álltam azok közé, akik meghalni is készek voltak népük szabadságáért és becsületéért. Akkor azonban egy fegyveres felkelés sikere kétségesnek tűnt számomra, a fegyverforgatáshoz pedig nem értettem.

Másnap, október 24-én azért én is kimentem – a kijárási tilalom ellenére – a Móricz Zsigmond körtérre, farkasszemet nézni a szovjet tankokkal.

Csütörtök délelőtt újból elindultam az Országház felé, tüntetni a sztálinista Gerő Ernő kinevezése ellen – de csak az Astoria szállóig jutottam. Előtte egy fedetlen szovjet páncélautó állt, benne tucatnyi orosz katona holttestével. A Parlament előtt viszont pár száz magyar tüntető feküdt holtan vagy sebesülten: ávósok lőttek rájuk a szomszéd épületekből, míg el nem hallgattatta őket két vagy három orosz tank, ami a tüntetők mellé állt.

A vérontás országszerte óriási felháborodást keltett. Ahol addig nem, mostanra leállt a munka: „munkástanácsok”, „forradalmi bizottságok” alakultak. Az orosz tankok kivonultak Budapestről, a Gerő-kormány lemondott és Nagy Imre lett a miniszterelnök.

_{Fortepan/Kieselbach Tamás}

Az új kormány tagjainak többsége, köztük a tíz nap múlva hatalomra jutó Kádár János is, kérte a szovjet csapatok kivonását, megszavazta a semlegességi nyilatkozatot, és megkezdte a 12 pont programjának megvalósítását, elsősorban a szabad választások előkészítését. Technikumunkban, ahol a kollégák engem választottak meg a forradalmi bizottság elnökévé, a gyerekek érdekében haladéktalanul újraindítottuk a tanítást. A legtöbb üzemben és hivatalban elbocsátották a marxista ideológiában járatos, de az üzemek és közügyek vezetésében semmi képzettséggel és tapasztalattal nem rendelkező párttitkárokat és igazgatókat. Mi megtartottuk a véleménycserére mindig kész, jó humorú igazgatónkat.

1956. november 4-én, hajnali 5-kor azonban mindnyájan ágyúdörgésre ébredtünk. A több páncélos és gyalogos hadosztályt mozgósító szovjet katonai beavatkozás, a szuezi válságot kihasználva, visszaállította az egy-párti diktatúrát, bár a réginél enyhébb formában.

A történelem napnál világosabban bizonyította: a magyar nép igazság- és szabadságvágyát nem lehet elnyomni. Bátorsága és áldozatvállalása lélektanilag elmosta benne a két elvesztett háború megaláztatásait is. A magyar felkelés és annak durva elnyomása másfelől az egész világnak megmutatta, hogy a „dialektikus materializmus”, az „osztályharc” és a „gulág” birodalma nem lehet követendő minta, az emberiséget csak zsákutcába vezeti.

Több ezer áldozata ellenére, ötvenhatot én a testvériség forradalmának nevezem, hiszen a megszállók elleni jogos önvédelem arra az időre testvérekké kovácsolt minden jó szándékú embert.

Ennek a felkelésnek a hatására hívta életbe „Isten önkénteseinek” a közösségét Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója. Amikor 1956-ban, a kétszázezer magyar menekülőhöz csatlakozva én is kénytelen voltam politikai menedékjogot kérni Franciaországban, ebbe a közösségbe kapcsolódva találtam meg az egyetemes testvériség eszményének gyakorlati megvalósulását, mely nem utópia, inkább már megvalósulni látszó lehetőség. Csak hinni kell benne, akarni, és a magunk helyén munkálkodni érte, áldozatok árán is, bátran és szabadon.”

Garay M. Ákos

“Az első osztályba jártam. Azon a meleg októberi délutánon nem haza indultunk édesanyámmal a napköziből, hanem a Duna-partra, a Petőfi szobor felé. Rengeteg ember gyűlt oda, és valami, addig számomra nem ismert, nagyon barátságos, meleg hangulatban beszélgettek egymással. Ismeretlen volt ez számomra, mert a szüleim még azt is tiltották, hogy a szomszéd néni papagáját alaposabban megnézzem. Az emberek itt Pesten többnyire féltek egymástól, sokszor nem ok nélkül. A Corvin köz és a rádió között laktunk egy kis utcában.

Másnap fegyverropogásra ébredtem. Leköltöztünk a pincébe, mindenki nagy nyugalommal. A felnőttek még jól emlékeztek a város ostromára 1944-45-ből, amikor decembertől februárig az óvóhelyen éltek. Lent újra ez az előző esti élmény fogadott: a szomszédok a legnagyobb egyetértésben próbálták kitalálni, mit tehetnek egymásért.

Édesapám kenyérgyárban dolgozott. Egy zsákkal a hátán elindult, udvarokon átmászva, hogy mindannyiunknak legyen kenyerünk. Később libát vettünk a szomszéd hentestől, vidékről küldték. Az asszonyok a házból az ínséges ötvenes években el is felejtették, hogy kell elkészíteni.

_{Fortepan/ Virány László}

Én sem maradhattam mindig otthon, amikor édesanyámnak dolga volt a városban. Így kerültünk tűzharcba, hallottam a szörnyű sikoltásokat. Jártam olyan lakásban, amelynek nem volt meg az utcai fala, láttam játszóteret tele sírokkal, a fejfákon felirat: élt 16 évet. Este olyan volt, mintha csillagok gyúltak volna, minden sírnál mécsesek égtek.

_{Fortepan/ Nagy Gyula}

Az üzletek kirakata sokszor be volt törve. Volt, hogy az emberek odatették a pénzt, miután elvitték az árut, amire szükségük volt. A szomszédok a pincében szokatlanul nyíltan taglalták az esélyeket. Reménykedtek, hogy csoda történik. A város tele volt nyugati mentőkocsikkal, jöttek a segélycsomagok, a rádiók is buzdítottak. Mégsem csodálkoztak, amikor visszajöttek „az oroszok”. De akárhogy is emlegették később a hivatalos nyilatkozatokban ezeket a napokat, nevezték ellenforradalomnak, csőcseléknek a résztvevőket, bennünk maradt a remény, hogy egyszer hangot kapnak a méltató szavak.
Csak évtizedekkel később tudtam meg, mennyire valóságosak voltak az akkori benyomásaim, mennyien imádkoztak szerte a világon értünk magyarokért kezdve az akkori Pápán (XII. Pius).  Például francia pap-ismerősöm is a hittanosaival. Ennek erejét, melegét éreztük mi a pincében, az utcán akkoriban.”

Aranyi Krisztina