A türelem rózsát terem

Olvasási idő: 2 perc

A minap az irodában megpróbáltam elvégezni egy kis munkát: ki akartam bogozni néhány számítógép vezetékeit. Nem az én feladatom lett volna, de úgy éreztem, jó lenne hozzájárulni a helyiség rendezettségéhez, mivel az íróasztalok mögött már teljesen összegubancolódtak a kábelek.

Megvártam a munkanap végét, hogy senkit se zavarjak. Nem akartam feltűnősködni, és úgy terveztem, hogy majd azt mondom a kollégáknak, valószínűleg az informatikai szolgálat járt ott rendet tenni… Megvártam, amíg mindenki elmegy, aztán elkezdtem kihúzogatni a vezetékeket. Éppen a kellős közepén voltam, mikor váratlanul visszajött egy kollégám, akinek elég érdekes a természete, és alig lehet vele kijönni. Amint meglátta, hogy a számítógépe áramtalanítva lett, káromkodni kezdett. Egyszerűen nem tudtam mivel csillapítani a dühét, még akkor sem nyugodott meg, amikor biztosítottam arról, hogy mindent azonnal visszarakok a helyére.

Reménykedve, hogy talán abbahagyja, gyorsan visszadugtam a konnektorba az ő számítógépének a kábeleit (és akkor már a szobában lévő többi gépét is), anélkül, hogy a tervek szerint befejeztem volna a munkát, majd a lehető leggyorsabban elhagytam az irodát.

Ő közben tovább morgolódott magában, de mivel én vagyok a főnöke, visszafogta magát, és nem mondott semmit sem a szemembe.

Másnap próbáltam kitalálni, hogyan adhatnék neki lehetőséget arra, hogy helyrehozza a kialakult helyzetet, de nem jutott eszembe semmi igazán hasznos, ami segítene neki bocsánatot kérni. Ez egyébként sem az erőssége, és pont ezért vannak mindenkivel nehézségei. Meg sem feddhettem, mert bár jó szándékkal tettem, amit tettem, de én is túlléptem a határaimon azzal, hogy hozzányúltam a dolgaihoz. Már épp készültem bocsánatot kérni emiatt, de úgy ítéltem meg, hogy a személyiségéből adódóan ezt gyengeségként értelmezné, és ez újabb elvárásokat és esetlegesen nem megfelelő viselkedést válthatna ki belőle.

Végül úgy döntöttem, nem teszek semmit, és megbocsátok neki, hisz végső soron az én hibám miatt lett ideges. Ezért mosolyogva köszöntem neki, mintha mi sem történt volna, hogy ne keltsünk további feszültséget közte és a kollégák között, akik – ha tudtak volna az esetről – még jobban megharagudtak volna rá.

Azt is megbántam, hogy kibeszéltem a dolgot az egyik munkatársammal, akiben különösen megbízom, és akit felhívtam a történtek után. Erősebbnek kellett volna lennem, és egyedül feldolgozni a helyzetet, de nem tudtam magamtól lenyugodni az átélt verbális agresszió után. Ez tanulságként szolgál majd a következő alkalomra…

Van, amikor nem lehet megváltoztatni a dolgokat; mindenki a maga útját járja be. Nem vagyunk mások helyében, nem mi éljük az ő életüket, és ahogy írva van: türelemmel őrzitek meg lelketeket. (v.ö. Jk 5,7-11)

Előfordul, hogy tűrni kell, ügyelve arra, hogy ne tápláljuk a másokban lobogó tüzet. Talán lassan, apránként az a belső tűz, amely perzselően lángol valakiben, magától is kialszik. Mindenki képes változni, a lényeg, hogy megadjuk neki a lehetőséget.