Az én karácsonyi angyalom

Olvasási idő: 2 perc

December 21-ére, azaz advent negyedik vasárnapjára hirdette meg a Fokoláre közösség „Mert gyermek születik…!” címmel a családi karácsonyi délutánt a közösség fiataljaival, kisgyerekeivel és szüleikkel. Nekem két kisgyerekem van: egy 5 éves kislányom és egy 2 éves kisfiam; és már amikor kikerült a rendezvény plakátja a közösségi oldalra, egyszerre az volt bennem, hogy de jó lenne erre elmenni velük! Mégse ment minden ilyen simán.

Férjem nem tudta elcserélni a vasárnapi beosztását, így látszott, hogy ő nem fog tudni velünk jönni. Úgy voltam vele, hogy igaz, hogy már sok dolgot megoldottam egyedül két kisgyerekkel: programok, különórák, buszos utazások a fővárosban egyik pontból a másikba,

most nem biztos, hogy én ezt egyedül bevállalom, hogy hidegben, sötétben, BKV-val nekiinduljak velük.

Már attól a gondolattól is elment kicsit a kedvem, hogy mire a másikat felöltöztetem, az egyik leizzad… De nem is tettem le róla teljesen, hogy ott legyünk. Bevallom, nekem nagyon nehezen megy az elengedés, ugyanakkor úgy éreztem, hogy ezt most lehet, hogy muszáj lesz…

Szombat negyed 1-kor épp főztem és mosogattam a konyhánkban, míg férjem a gyerekekkel és a kutyával lement a parkba; és magamban morfondíroztam, hogy most mit csináljak, menjek holnap vagy ne, bevállaljam ezt a programot és az utazást két gyerekkel egyedül vagy ne, mikor csörgött a telefonom. Na, mondom, a „legjobbkor”. Egy a Fokoláre Mozgalomból megismert kedves ismerősöm volt. Kérdezte, hogy most jó-e nekem. Hát, mondtam, hogy épp főzök, meg mosogatok, de mondja…

Mondta, hogy ő úgy hallotta, hogy én elmennék erre a vasárnapi programra, de egyedül nem biztos, és ő arra gondolt, hogy szívesen eljönne velünk.

Először szóhoz sem jutottam, aztán fokozatosan elöntött az öröm.

Aztán visszakérdeztem, hogy tényleg? Ezt most komolyan mondja? Azt felelte, hogy igen, teljesen komolyan, és ő segít nekem a két gyerekkel oda is menni, meg vissza is jönni, busszal. De mondom, azt sem akarom, hogy teher legyünk neki. Erre azt válaszolta, hogy ha így lenne, akkor nem ajánlotta volna, és ő is szívesen eljönne, mert kíváncsi lenne a programra, hát, még ha segíteni is tud…! Így, mivel nem is budapesti, bejött hozzánk előtte. Közben kiderült, hogy férjem odafele mégis el tud vinni minket autóval, de aztán alighogy kirakott minket a helyszínen, mennie kellett dolgozni.

Először Jézus születéséről volt vetítés a gyerekeknek, majd játékok következtek, utána uzsonna, amit a nagyobb gyerekek pásztorjátéka követett, majd mise. A gyerekek nagyon jól érezték magukat, de kellőképpen el is fáradtak a program végére. Kisfiam már a babakocsiban, a buszmegálló felé elaludt. Bennem pedig egy hatalmas adag hála volt, hogy végül így megoldódott, és el tudtunk menni, és sem ott, sem az öltöztetésnél nem egyedül voltam két gyerekre. Az önként ajánlkozott segítőnk haza is kísért minket utána, és még ő is pont elérte a házunk mellett megálló BKV buszt, ami elvitte oda, ahonnan haza tudott menni, vidékre. Mondtam is, hogy most ő volt a mi kis Mary Poppins-unk, vagy nem is, hanem inkább a Gondviselés által küldött karácsonyi angyalunk.