Hivatásunk a kölcsönös szeretet

_{Laja és Babi az unokákkal, 2021-ben}

Hol és miként kapcsolódtatok bele a Fokoláre mozgalomba?

Laja: Az én önkéntes hivatásom az 1970-es évek végére nyúlik vissza, amikor Szegeden a rókusi közösségben elindult egy fiatalokból álló csoport. Fiatal lányok és fiúk templomi kórusa sok éven át hetente találkozott, hogy a szentmisékre készülve gitáros énekeket tanuljanak. A minket kísérő atya révén egy új élet bontakozott ki közöttünk: egyre mélyebben megismertük a Fokoláre lelkiséget, hivatalos nevén Mária Művét, és évekkel később lelkigyakorlatokon vehettünk részt a volt Jugoszláviában, majd Rómában…

Babi: Én is ugyanabban a közösségben ismertem meg a lelkiséget. A személyes istenkapcsolatom már fiatal korom óta alakult, de ebben a közösségben valami megmagyarázhatatlan erő fogott meg. Ma már tudom, hogy ez Jézus jelenléte volt.

Hogyan választottátok az Isten önkéntese hivatást?

Laja: Mária Művében megismertük a különböző hivatásokat – a fiatalok mozgalma (a genek), a családosok mozgalma, a plébániai mozgalom, a fokolarinók és fokolarinák hivatása… A sokféle út közül hozzám az önkéntes hivatás állt legközelebb. Ez komoly elköteleződéssel járt. Megalakult Szegeden az önkéntes férfiak első kisközössége, ahol egy-két hetente megosztottuk egymással az életige tapasztalataikat. Ebben a kiscsoportban az életige folytonos élése által, a tapasztalatok megosztásával egyre erősödött közöttünk Jézus jelenléte. Ennek már sok-sok éve, de azóta is folyamatosan erősítjük egymást a lelki úton haladásban, megmaradásban.

Babi: Én is szerettem volna még erősebben bekapcsolódni ebbe az életformába: az önkéntesnők csoportjához egy római lelkigyakorlat után csatlakoztam. Az életige életre váltása számomra is új lehetőségeket nyitott, láttam, hogy így érdemes élni.

A női kisközösségbe minden alkalommal örömmel megyek, mert átadhatom társnőimnek a megélt tapasztalataimat, a nehéz helyzeteket és az örömöket egyaránt. Tudom, hogy nyitott szívvel fogadják a kisebb-nagyobb történeteimet, ahogy én is befogadom az ő kincseiket, nehézségeiket.

Isten velem van a mindennapos dolgaimban, botlásaimban, de akkor is, ha Őt választva tehetek valamit a mellettem lévőkért.

Laja hosszú ideje szklerózis multiplex-szel él, és az önkéntestársai mély lelkisége, hite őt is magával ragadta és segítette a kisebb-nagyobb megpróbáltatásokban, a betegségek elviselésében.

A közösségnek óriási ereje van…

Laja: Hogyne! Ez a hivatás mind a mai napig is segít abban, hogy a gyengeségem, a korlátozottságom ne tegyen zárkózottá, hanem meg tudjak nyílni a társaim felé, sokszor a nálam még betegebbek felé is. A családban megtapasztalt szeretet, összefogás szintén nagy erő a számomra. A tágabb közösségben, a plébánián, a templomi kórusban, a jegyesoktatások során elmondhatom, hogy mit jelent nekem egy gyógyíthatatlan betegséggel élni napról napra.

Babi: Én csodálom Lajában azt a nyitottságot, amivel a másik ember felé fordul, hallgatja, eggyé válva vele. A mozgásával kapcsolatos sok kudarcból nehéz kilépni, mégis naponta megteszi ezt a nagy ugrást, újrakezdést!

_{Babi és Laja a Dolomitokban, egy nemzetközi Máriapolin 2019 nyarán}

Már mindketten nyugdíjasként hogyan élitek meg a hivatásotokat?

Babi: Hosszú éveken át tanárként dolgoztam egy általános iskolában, ahol a gyermekek, a kollégák és a szülők között megélhettem a szeretetet, a befogadást, a megbocsájtást, a feltétel nélküli elfogadást, türelmet, újrakezdést.

Most már nyugdíjasként, Lajával együtt töltjük a napunk nagy részét, közösek a programjaink. A fő kereteket a sok orvosi vizsgálat, a családi feladatok és az unokákkal töltött örömteli órák adják. A napjaink szentírásolvasással, közös imával, elmélkedésekkel kezdődnek, és közösen keressük Isten tervét az életünkben. A szűkebb és tágabb családunk, a közösségeink életében a lehetőségeinkhez mérten igyekszünk részt venni.

Sok-sok éve az áldoztatói megbízással kaptam azt a feladatot például, hogy az első csütörtöki szentségimádások elmélkedéseit a többi áldoztatóval beosztva szervezzem meg. 3–4 havonta kerül ránk a sor Lajával, és mindig alaposan készülünk: válogatjuk a szentségimádási imádságokat, elmélkedéseket, összeállítjuk az énekeket. Mindeközben pedig a „szüntelenül imádkozzatok” és a „ne szaporítsátok a szót” egyensúlyában keressük a nap folyamán a tennivalók között az imádság lehetőségét, hiszen a munkánk is lehet kedves ima az Úr előtt…

Laja: A déli Úr angyala-imádság, az esti rózsafüzér, a szirénázó mentőautókat hallva egy-egy röpima a betegekért és a gyógyítókért mind-mind egy Istenhez fordulás napközben. Nemrég Babi egy gyónás alkalmával azt az elégtételt kapta, hogy adjon minél többször hálát Istennek, ezt is gyakoroljuk azóta is, egyre erősebben része lett az életünknek. Az istenkapcsolatunkat erősíti a sok szépség felfedezése a természetben, a zenében, a testvérekkel való találkozások során, a váratlan dolgok megoldódásában, a fájdalmak, nehézségek felismerése, Jézus jelenlétének megtapasztalása. Isten szerető gondoskodását érezzük folytonosan az életünkben!

Babi: A legtalálóbban ezzel az igével tudnám összegezni:

„Adjatok és adnak majd nektek is: jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek is.” (Lk 6,38)