Adjatok, és akkor ti is kaptok…!

„Adjunk bőkezűen abból, amink van, nemcsak anyagi javakat, hanem befogadást és irgalmat, megbocsátást is, Istent követve” – olvashattuk a szeptemberi életige magyarázatában. Az alábbi történetek bepillantást engednek a megvalósítás nehézségeibe.

adjatok-es-akkor-ti-is-kaptok

A szeptemberi életige („Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”) arra hívott meg minket, hogy adjunk. Ez nem mindig könnyű. Van, hogy ezért át kell programoznunk a gondosan eltervezett időbeosztásunkat, félre kell tenni a megbántottságot, vagy netán fel kell tenni egy kényes kérdést. Ez azonban csak elsőre tűnik áldozatnak, később mindig meghozza a gyümölcsét. A közreadott tapasztalatok ezeket idézik fel.

 

 

 

 

A nyár elején, a karantén végén szerveztünk egy közös kertészkedést a társasházunk lakóinak. Mindenki üdvözölte a kezdeményezést, össze is fogtunk, és nemcsak füvet nyírtunk, hanem utána egy estébe nyúló közös beszélgetés is volt, koccintással, amire többen jó szívvel emlékeztek utána is. Ahogy újra beindult az élet, a többség intézte a saját ügyeit, mintha megszűnt volna a korábban tapasztalt összefogás. Augusztus végére viszont megint megnőtt a fű, és mi újabb akciót hirdettünk. Sem az eredeti időpontban, sem a szeptember eleji második meghirdetésre nem csatlakozott senki. Volt ugyan, aki előre jelezte, hogy nem ér majd rá, de nem tülekedtek a kedves lakótársak. Mivel összességében is az a helyzet, hogy szinte mindent mi kezdeményezünk és intézünk a házban, ezért először kicsit bosszantott bennünket a dolog. De aztán arra gondoltunk, az életige jegyében most ezt kell elfogadni, és adni a mi időnket, energiánkat. Végül három és fél óra alatt végeztünk. A listára pedig kedves üzenettel megírtam, hogy mivel csak ketten dolgoztunk, ezért ketten is voltunk utána a „buliban”. Erre többen reagáltak, hogy nagyon köszönik, hogy rendbe tettük a kertet, és legközelebb ők is szívesen csatlakoznak újra!

 

A szomszéd házban lakik egy hölgy, akinek a karantén alatt segítettem bevásárolni. Elég furcsán viselkedett korábban többször is, de ez a segítségnyújtás valahogy megnyitotta felénk. Nemrégiben megállított az udvaron, hogy neki komoly problémái vannak a saját lakótársaival, és szeretne velünk erről beszélgetni. Kicsit furcsállottuk, meg gondoltuk, hogy nem nagyon tudunk mit segíteni neki ezekben az ügyekben. De abban maradtunk a férjemmel, hogy ha „csak” meghallgatjuk, talán az is segítség. És végül tényleg csak erre volt szüksége, így adhattuk a figyelmünket és az időnket.

 

Egy nagyon családias kis edzőterembe járok, ahol könnyű beszélgetésbe elegyedni szinte bárkivel. A tulajdonosnő is nagyon közvetlen, de mégsem szoktam ott maradni vele különösebben hosszabb ideig csevegni. Egyik este már csak én voltam az öltözőben, beült mellém, és éreztem, hogy beszélgetni szeretne. Én már mentem volna, mert aznap este még egy kis munkát is vittem haza magammal, de eszembe jutott az életige és meghallgattam. Olyan dolgokat osztott meg, amiket nem sejtettem róla. Mindig gondtalannak tűnt, de most kiderült, hogy sok mindent hordoz. Azon kívül, hogy adhattam neki az időmet és a figyelmemet, még azért is hálás voltam, hogy egy másik oldalát ismerhettem meg, és sokkal jobban becsülöm mindazért, amit és ahogyan tesz. Aznap este, amikor hazaértem, a férjem is sokkal több mindent elmesélt az aznapi eseményekből, pedig én már alig vártam, hogy vacsora után leülhessek a számítógéphez, de ekkor megint bevillant, hogy most is a figyelmemet és az időmet kérik. Ráadásul még két telefon is befutott a vacsora vége felé. Elég későn sikerült így kinyitni a gépet, és megírni a szükséges anyagot, de azért elkészült!

 

H. A.

 

 

Egyik reggel munkába menet azon gondolkodtam, vajon én ma mit is tudnék adni? Befogadást, irgalmat megbocsátást, jutott eszembe az életige-magyarázat. Egy italkimérés mellett autóztam el éppen, és megláttam onnan kijönni az egyik betegemet. Próbáltam minden előítélettel terhelt gondolatomat elhessegetni, még intettem is neki, de nem vett észre. Semmi gond, én megtettem a magam részét!
Kb. fél óra múlva – már rendelés közben – telefonon éppen ez a beteg keresett meg, és elpanaszolta, hogy ma nem tudott dolgozni menni, mert olyan nagyfokú hasmenése van, és emiatt táppénzt szeretne kérni. (Most a COVID-helyzet miatt mindenkinek telefonon kell először bejelentkeznie.)
Erre bizony jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, de ismét megszólalt az életige bennem: Na, akkor most hogyan legyek befogadó, irgalmas, megbocsátó, de maradjak is meg az igazságban, illetve őt is próbáljam ebben tartani? Hát úgy döntöttem, hogy őszinte leszek, és el is mondtam neki, hogy most ez nagyon rosszul esik nekem, mert bizony láttam, hogy a kocsmába el tudott menni. Nos, akkor mégsem lehet olyan súlyos a helyzete, és eddig is mindig segítettem, tehát tiszteljük meg egymást azzal, hogy őszintén elmondja, mi a gondja, és ha tudok, segítek!
Ekkor őszintén bocsánatot kért, és bevallotta, hogy a hasmenést csak ürügyként találta ki, családi gondjai vannak, azért lenne szüksége néhány napra! És ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy egészségügyi gondja is van, csak azt eddig elbagatellizálta. Erre most sikerült ajánlanom neki megfelelő terápiát, és úgy tudtunk elköszönni, hogy megmaradt a kölcsönös tisztelet, de az igazság is!

 

M. E.

Fotó: Kezdőkép: Lina Trochez/ unsplash Cikkben elhelyezett kép: National Cancer Institute/ unsplash Állókép: Austin Kehmeier/ unsplash

Legújabb könyveink: