Emlékek '56-ról

Múlt héten volt október 23-a, közeledik a halottak napja. A temetőben voltunk. A családi sírnál emlékeztünk, imádkoztunk. Utána elmentünk a 301-es parcellához is. Apu épp hatéves volt a forradalom napjaiban, ezekről az emlékeiről is mesélt, aztán anyu is, aki falun nőtt fel, hozzáfűzött még pár mondatot. Nagyon örülök, ha a szüleim emlékeit hallgathatom, mindig tanulok tőlük, és még jobban örülök, ha a gyerekeink is hallgatják, és érdekli őket, mi volt, hogy volt. Olyan jókat kérdeznek, és látom, hogy az érdeklődésük a szüleimnek is örömet szerez.
Íme, az ’56-os emlékek, amiket lejegyeztem:
„1956-ban hatéves voltam. Nagymamámmal, szüleimmel, két nővéremmel és az öcsémmel Zuglóban laktunk a Thököly útról nyíló Törökőr utcában, egy hétlakásos, egyemeletes kis társasházban. Édesapám a Csepel gépgyárban dolgozott, fejlesztő mérnökként, mami otthon volt velünk, a nyolc-, hét-, hat- és négyéves gyerekekkel. A nővéreim már iskolások voltak, de azokban a napokban nem volt iskola, így ők is otthon maradtak.

Október 23-a után a Thököly út az oroszok felvonulási útja volt a belváros felé. Hallottuk a macskaköveken a lánctalpak hangját.

A harcoktól félve az egész ház leköltözött a légópincébe, csak kevesen hagyták el a házat. A férfiak közül a papám volt az egyik legaktívabb. Szinte minden este eufórikus hangulatban azzal jött haza, hogy az emberek az utcán vannak, nagy változások lesznek. Emlékszem, a mami minden este nagyon sírt, könyörgött neki, hogy maradjon otthon, ne menjen, mert lelőhetik. Én kicsi voltam, nem tudom pontosan, hova ment apu, de elment. Gyanítom, hogy ott volt az Országház előtt, a Kossuth téren, majd a város többi részén. Ő járt kenyérért az Egressy útra, ahol volt egy pékség, éjjel-nappal sütötték a kenyeret, mindig hozott a házbelieknek is. Ettől is óvta a mami, mert hallotta, hogy a sorban állók közé is lőttek.
A légópincében töltött napoknak és éjszakáknak nekünk, gyerekeknek volt egy kis romantikája is. Sok gyerek volt akkor a házban. Sokáig emlegettük, hogy a négyéves öcsém ott tanulta meg az ’sz’ hangot kimondani. Addig mindig ’h’-t mondott helyette, például a ’szilva’ helyett azt mondta, hogy ’hilva’. Órákon át gyakorolták vele a többiek, hogy mozgassa a száját az ’sz’ hang érdekében. Nagy öröm volt, amikor ki tudta mondani az ’sz’ hangot, de a ’szilva’ helyett azt mondta, hogy ’sz’-’hilva’. Volt nagy derültség!
Október utolsó napjaiban felköltöztünk a lakásokba. Apu egy délután azzal ment el, hogy újra megalapítják a kisgazdapártot, mami és nagymama ellenkezése dacára. Elkezdték aktívan tervezni a jövőt, amiben részt akartak venni, különösen apu volt nagyon rajta.
November 4-e letaglózó volt, újra a légóban találtuk magunkat. A Budapestre özönlő tankok szintén a Thököly úton vonultak. Még nagyobb volt a veszélyérzete a házban lakóknak. Senki sem tudta, hogy mi lesz most, egy hatalmas reménység szétzúzása után. Ezeket gyerekként is éreztük a felnőttek nézéséből, beszélgetéseikből.
November folyamán – újra a lakásainkban – a házban lakó családok folyamatosan egyeztettek, mitévők legyenek. Ezek a beszélgetések akkor folytak, amikor mi, gyerekek már lefeküdtünk, de hallottuk a konyhából beszűrődő beszélgetést, vitákat. Tudom, hogy arról is szó volt, elhagyjuk-e az országot. Apu nem akarta itt hagyni a velünk élő nagymamát, és a négy gyerekkel veszélyesnek tartották a disszidálást.

Nem értettük a szót, de éreztük, hogy ez valami visszavonhatatlan dolgot jelent.

Mi nem indultunk el, de a házból két család is elment azokban a napokban. Az egyikről tudom, hogy Bécsbe, aztán onnan Ausztráliába mentek, és ott telepedtek le. Hiányoztak nekünk, a gyerekkorunk részei voltak.
A házmester is részt vett az egyeztetéseken, ő is a kis közösség tagja volt. Szeretett minket, pedig mi, gyerekek sokszor kihúztuk nála a gyufát. Mivel éjszaka dolgozott, nappal aludni szeretett volna, és az udvaron pont az ő hálószobaablakuk alatt játszottunk. Sokat kiabált velünk. A házmesteri munka részeként jelentéseket írt rólunk, a családokról, ezt apuék tudták – egyenesen tőle, mert nem titkolta el.” (László Tamás)

„Nálunk a faluban a tanácsházából dobálták ki a székeket és az iratokat, halomba gyűjtötték az udvaron, és meggyújtották. Emlékszem, hogy mi, gyerekek, összegyűjtöttük a tűz után picit is épen maradt papírdarabkákat, hogy majd azokkal fogunk irodásat játszani.” (Lászlóné Edit)

Biztos sokunknál őrzi a családi emlékezet a 64 évvel ezelőtti eseményeket. Beszélgessünk együtt ezekről, kérdezzük a szülőket, nagyszülőket, hallgassuk meg a személyes élményeiket!