Advent szkafanderben

A történet tavasszal kezdődött, a járvány első hulláma következtében az egyetemek bezártak, az online oktatás megkezdése után pár nappal érkezett egy levél, hogy minket, orvostanhallgatókat is várnak önkéntesnek.

Rögtön úgy éreztem, ez a hívás nekem szól, nemsokára jelentkeztem is önkéntes ápolónak egy budapesti sürgősségi osztályra.

Az ott töltött közel három hónap, számtalan nappali és éjjeli műszak nemcsak a szakmai fejlődésemben segített sokat, de olyan élménnyekkel is gazdagodtam, melyeken keresztül még erősebben tapasztaltam meg Isten jelenlétét. Egy sürgősségi osztályon rengeteg fájdalommal, sokszor a halállal is testközelből találkozhat az ember, ráadásul az első vonalból, a saját bőrömön (persze szkafanderen keresztül) élhettem át egy világjárványt – ezeket az élményeket pedig sokszor nem könnyű feldolgozni.

Szerencsére felfedeztem, hogy a sürgősségi osztálynak helyet adó tömbön belül található egy kicsi kápolna, ahová, amikor tudtam, betértem egy-egy teljesített műszak után. Jó volt picit megpihenni az Eucharisztia jelenlétében, letenni az Ő lábai elé azt a sok mindent, amit láttam és tapasztaltam, átadni Őneki a bennem kavargó kérdéseket és a bizonytalanságot.

Úgy érzem, az Ő segítségével többször tudtam türelmes, nyugodt és empatikus maradni annak ellenére, hogy egy ekkora terhelés alatt álló sürgősségin a hangulat általában nem ezt segíti elő.

Végül elmondhatom, hogy ezen az osztályon is számtalan olyan dolgozóval találkoztam, akik hihetetlen kitartással, emberszeretettel és elszántsággal végezték munkájukat ebben a kifejezetten megterhelő helyzetben.

Hiába csillapodott le a járvány nyárra, október végén egyik napról a másikra ismét a frontvonalban találtam magam. Több hallgatótársammal együtt lettem kirendelve, hogy gépkocsis mintavételező egységek tagjaiként segítsünk az Országos Mentőszolgálatnak a PCR minták levételében és begyűjtésében. Hét napon keresztül jártam Nógrád megyét, számtalan emberrel és sok igen megrendítő helyzettel találkoztam. Sok feladatunk volt minden napra, egy-egy páciensnél csak perceket tudtunk tölteni, sajnáltam, hogy nincs egy picivel több időm elmondani még pár támogató mondatot vagy hasznos információt. Szükség lett volna erre, sok helyen találkoztam bizonytalansággal, félelemmel, ezen segíteni pedig az időhiány miatt csak nagyon kevéssé tudtam.

Végezetül hadd mondjak el egy igen friss történetet. Pár hete ismét jött egy levél, így elkezdtem segédápolóként dolgozni az egyik budapesti COVID osztályon. Többségében idős, rossz állapotú és kiszolgáltatott betegekkel foglalkozunk, ha az ember ennyi nyomorúsággal találkozik napról napra, hajlamos távolságtartóvá és személytelenné válni. Egyik alkalommal, az advent első vasárnapját megelőző éjjelen a betegek fürdetésének, tisztába tételének álltam éppen neki, amikor egy erős elkeseredettség-érzés vett erőt rajtam, úgy éreztem, semmi erőm nincs ehhez. Másodpercekkel később viszont bevillant a gondolataimban egy sor az előző vasárnapi Evangéliumból.

„Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”

Mint akit áramütés ért, hirtelen kitisztult a fejem, és éreztem, ez a mondat mindent a helyére tett bennem.

Ez az Advent arra hív most engem, hogy minden kiélezett vagy éppen kétségbeejtő helyzetben, minden segítségre szoruló emberben a testet öltő, jászolban fekvő Jézus arcát lássam. Nem egyszerű feladat ez egy járvány közepette, kényelmetlen szkafanderben és folyton bepárásodó védőszemüvegen át, de bízom benne, Ővele sikerülni fog.