"Úr s Király a Föld felett"

Templomunkban évek óta imádkoztunk a kongresszusért a szentmise végén. Ez is beépült a szokásos kötött imáink közé, elfogadtam és természetesen imádkoztam, de a benne rejlő szavak most kaptak csak igazi jelentést, tartalmat. Eddig nem éreztem a súlyát, nem tudtam, mit takar, távolinak és idegennek tűnt. Aztán ahogy egyre közeledett az időpont, kezdtem érezni, hogy Isten engem is hív valamire, hogy nekem is szánt valami szerepet ebben.

ur-s-kiraly-a-fold-felett

Férjemmel regisztráltunk, és amikor a csoportos regisztrációra került sor, választanunk kellett, melyik csoporthoz csatlakozunk, a plébániánkhoz vagy gyermekkori barátainkhoz. Mint minden döntésnél, Istenhez fordultam, Szentlelke világosítson meg, hogyan is döntsek. Szorosan kapcsolódom plébániánk közösségéhez, ezért úgy éreztem, ott a helyem, de azt is tudtam, hogy barátaink számítanak ránk. Amikor kiderült, hogy ők sem a saját plébániájukhoz csatlakoznak, hanem külön csoportot alkotnak majd, amiben magukra maradtak, mert a többi tag valamiért visszamondta, mellettük döntöttünk. Végül a pár százezres tömegben sok gödöllői testvérrel is összefutottunk. Minden egyes találkozás Isten meglepetése volt, és nagy örömmel töltötte el a szívemet!

Az évek során sok zarándoklaton vettem részt, a Székelyföldön, Lourdes-ban, Fatimában, Medjugorjéban, és még sorolhatnám. Mind nagy hatással volt rám, és mindnek megvoltak a gyümölcsei, de úgy érzem – talán mert ez a legfrissebb –, hogy nekem ez volt a csúcs. A helyszín, gyönyörű fővárosunk, a tény, hogy nem kellett hozzá külföldre utaznunk, a rengeteg magyar zászló, a hihetetlenül jó szervezés, a magas szintű biztosítás az utakon, az emberek roppant fegyelmezettsége, türelme, lelkesedése, hogy ez a csoda itt, a mi kis hazánkban is valósággá válik, még mindig álomszerű. Ahogy a buszmegállóban várakoztunk, hogy eljussunk a város széléről a Hősök terére, mindenfelől jól öltözött emberek gyülekeztek kezükben kis székeikkel, idősek, fiatalok, családok babakocsit tolva, kisebb-nagyobb gyermekek kezét fogva, az első benyomásom az volt: „Uram, Istenem, nem hiszem el, hogy ennyien vagyunk!” Aztán a nyitó misén megtapasztaltam azt, amit már annyiszor más zarándoklatok során, és ami mindig mélyen megérint: a liturgia alatti csendekben az igazi, mély, valódi csendet, a szívek csöndjét, a fegyelmezettséget, a feszült figyelmet, az áhítatot az emberek arcán. Csakis Isten tud az emberi szívekben ilyen csendet teremteni! Micsoda hatalmas erő rejlik ebben a titokban!

Mennyire aprónak és mégis óriásinak éreztem magam abban a tömegben, mert valahol megsejtettem, amire Jézus vágyott, hogy váljunk eggyé, és legyünk ennek a hatalmas testnek egy aprócska szelete!

A nyitó szentmise előtt szívet melengető látvány volt a néptáncosok előadása, majd ahogy a Veni Sancte dallamára bevonultak a püspökök, papok és egyéb egyházi méltóságok, a Hősök terén épített lelátón a kórus, a kis elsőáldozók serege. Mennyi helyről és milyen sokan érkeztek zarándokok, egyenruhában, zászlók alatt, különböző rendekből, lelkiségekből, cserkészek, fiatalok!

 

 

 

 

A szombat esti szentmisére a Kossuth térre érkeztünk, melyet gyertyás körmenet követett az Oltáriszentséggel. Szinte hihetetlen volt, hogy a Parlamenttől egészen a Hősök teréig, végig az Andrássy úton lépten-nyomon kivetítőkön kísérhettük végig, milyen óriási tömegben zarándokolunk. Megmosolyogtam, mikor az apukák nyakában ülő kis gyerekek felfedezték magukat a kivetítőn és boldogan integettek. De nem csak ők integettek! Sok házból kijöttek a lakók az út szélére, vagy az erkélyeken lobogtatták a magyar zászlót, gyertyát, mécsest gyújtottak.

„Aki nincs ellenünk, az velünk van.”: ez az evangéliumi idézet jutott eszembe. Mert a külvilág valóban velünk volt, nem volt ellenséges. Pedig hangosan szóltak a dalok, az imádságok. Panaszkodhattak volna, hogy ezen a héten nem tudtak a megszokott módon közlekedni a városban, vagy hogy tömött járművekre kell felszállniuk, netán hogy nem hagyjuk őket pihenni. Ezt a kongresszust valóban a Szentlélek hívta össze, ez nem emberi mű volt! A Jóisten azon a szombat éjszakán még az égre is milliónyi fényes csillagot festett.

Nem tudtam, hogy osztanak majd nekünk gyertyát, ezért otthonról hoztam magammal két mécsest. Kis csoportunkban és körülöttem szinte mindenkinek egy idő után elaludt a gyertyája, az enyém viszont csodálatos módon egészen végig világított.

Így tudtam meggyújtani mindig másokét, és adtam oda testvéreimnek a magammal hozott két kis fáklya lángját.

Egy idős, 80 év fölötti nénike lépkedett mellettem, aki remegő kezében egyszerre a szendvicsét meg a pislákoló gyertyáját tartotta. Meggyújtottam neki mindig, mikor elaludt, és fogtam is gyertyáját, míg megette kis vacsoráját. Aztán segítettem neki elpakolni mindent a táskájába. Olyan jó volt odafigyelni másokra!

Mikor a kongresszus himnuszát énekeltük, magasra emeltük a gyertyákat. Ilyenkor sokszor torkomon akadt a szó a megrendültségtől, és arra gondoltam, Jézus valóban Úr s király a föld felett, mert ahol ennyien együtt tudunk lenni egységben, imádságban és békében, ott Ő van jelen.

„Mikor fölemelnek a földről, majd mindeneket magamhoz vonzok.” Abban a pillanatban elhittem, hogy Krisztus valóban győzni fog, és hiszem rendületlenül!

Fotó: A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus FB oldala

Legújabb könyveink: