Áldás és új remény

Aki élt külföldön, tudja, hogy hosszú évek után is megmarad néhány kifejezés, gesztus, ami lefordíthatatlan, pótolhatatlan. Ilyen örökségként őrzöm az Algériában oly sűrűn használt Mabruk! (más arab régióban mubarak kiejtéssel – szó szerinti jelentése: áldással) felkiáltást. Ez szalad ki spontán a számon, mikor valaki csinos új ruhában jelenik meg, vagy vizsgája sikerült, netán épp születésnapja vagy más ünnepe van. És ma is, mikor másfél hónap után megpihenünk jó ügyünk, a felettébb hosszú című „Hogy az Új Város Online továbbra is ingyen eljuthasson mindenkihez a remény üzenetével” felett.  (Íme egy hónappal ezelőtti cikkünk róla.)

Szombaton megvolt a záró séta, az Új Nap, Új Remények esemény, amelynek eredeti szimbolikus tette a reményt jelképező hajnalhasadtának közös szemlélése lett volna. A Civil Iránytű szervezte követes adománygyűjtő akciónak ez volt az ötödik október elejei sétája. Most először nem napfelkeltével, hanem zuhogó esőben – égi áldás! – vonultunk át Pestről Budára, majd a Várba. Megünnepeltük jó ügyeinket, és megreggeliztünk, miközben a Halászbástya árkádjai védő hivatásukat büszkén betöltve biztosítottak az eső ellen.

Ünneplés és hála az áldásért: ez van a szívünkben, követeknek és Új Város szerkesztőségi tagoknak – én vagyok a közös nevező –,

és nemcsak azért, amiért az adomány-áradat összege, 1.840.000 Ft minden várakozásunkat felülmúlta.

Hogyan éltük meg követekként ezt a másfél hónapot? Mind a hatan átléptük a saját árnyékunkat, hogy ezúttal kérjünk, ráadásul pénzt kérjünk ismerőseinktől, de az utaláskommentekben kapott biztató, lelkes sorok megerősítettek benne, hogy ez a mi jó ügyünk nem csak a miénk.  A kampány kapcsán kialakult telefonbeszélgetések, üzenetváltások is abban erősítettek meg, hogy az Új Várost többen tartják értékesnek, mint gondolnánk. Hogy a remény üzenetének eljuttatása az olvasókhoz nemcsak néhány írásmegszállott mániája, hanem mások is mellettünk vannak küldetésünkben. És persze új olvasókat (és minket újra olvasókat) is találtunk.

Ditzendy Károly Arisztid: A jelenlegi munkaprogramunk mellett csak futtában, be- beugorva tudtam részt venni a kampányban,… mely  lehetőséget teremtett sok személyes kapcsolat, párbeszéd felújítására. Furának, kényelmetlennek éreztem először, hogy az újonnan, online élesztgetett kapcsolat-szikrákat támogatássá konvertáljam, de a megszólítottak kedvessége, szívessége kedvesen átsegített ezen a gondon. A kampány nálam még csak most kezdődik: figyelemmel, a kapcsolatok ápolásával, a személyesség újraélesztésével kell viszonoznom a segítséget.

Horváth-Varga Zsuzsa: A munkám során régen sok adománygyűjtést végeztem fogyatékos gyermekek, idősek részére… Nagy örömmel mondtam hát igent a felkérésre, és gondoltam, menni fog, egyszerű lesz. Nem is volt nagyon nehéz, de egy újszerű kihívás volt, több szempontból. Közben újból és újból feltettem magamnak a kérdést, miért fontos nekem az Új Város.

Nem az volt a legfontosabb, hogy hú, nagyon sok pénzt összegyűjtsek, hanem megpróbáltam megszólítani embereket, beszélgetni róla.

Így a hónap folyamán még több értéket, cikket felfedeztem benne, még jobban megszerettem, hogy – ahogy eddig is tettem – tovább is adjam. Nemegyszer elkedvetlenedtem közben, mikor nem reagáltak megkeresésemre, nehezemre esett, hogy nem tudom, mi van ezekben az emberekben. Fontosak számomra a személyes kapcsolatok, és mikor valakinek írok vagy üzenek, egy-egy visszajelzés sokat jelent. Írtam egy kedves barátnőmnek, aki az egyházban elkötelezett személy. Ezt válaszolta: „Először is köszönöm, hogy gondoltál rám, megtisztelve érzem magam…”, majd leírta anyagi helyzetét, nem siránkozva, hanem mint a realitás, és hogy nagyon szívesen támogatna, de ő maga is támogatásra szorul. Majd így zárta: „De írd meg, miben tudok segíteni”. Ez annyira szíven talált! Mindenki pénzügyi támogatása fontos volt, de ebben megtapasztaltam, hogy ez is adás, mikor valaki mellém áll. Mindvégig éreztem, hogy ő mellettem áll, mint a futballpályán a szurkolók. Sokat tanultam ebből a követes munkából, talán leginkább alázatot, hogy ne a személyem legyen fontos, hanem maga az érték, amit az Új Város közvetít.

Dobó Katalin: Inkább adni szoktam, kérni nehezebb. Nem akartam, hogy a posztjaim, a leveleim a pénzszerzés irányát vegyék. Emlékszem az első adományra, reményt adott, hogy csináljam tovább. Ha elcsüggedtem, mindig jött egy pozitív visszajelzés. Sokan kérdezték, hogy mi is vagyok… sokat tudtam mesélni az Új Városról.

Gőbel Ágoston: Bár számítottam rá, hogy nehéz lesz és erről a „követfelkészítő” videókban is szó volt, mégis meglepett, mennyire nehezen tudok kérni. Főleg ilyen gazdasági helyzetben. Főleg pénzt. Aztán még nyüstölni azokat, akiknek az adománya elakadt vagy nem érkezett meg. Ez jó edzés volt nekem.
A kreatív részét sokkal jobban élveztem; névnaphoz vagy játékhoz kötni az adományozást, új ötleteket kitalálni, megosztani a felfedezéseinket, figyelni, mások hogy csinálják. Az összegyűjtött pénz végül két és félszerese lett annak, amit eredetileg szerettem volna. Elképesztő! Nagy hála és köszönet!

Mabruk, gratulálunk, Új Város Online! Ez az ünneplés ideje. Holnaptól pedig mindannyian – kampányolók, szerkesztők, támogatók és olvasók –, ha más formában is, de maradunk a remény követei.