Amikor az orvos betegszik meg – Isten szeretete és a barátok imája gyógyított

„Elárasztottak az üzenetek és imafelajánlások, nem is tudom, hogy honnan tudták meg a barátaim, ismerőseim, kollégáim, hogy beteg vagyok. Olyan barátok is imádkoztak értem, akikről nem is gondoltam, hogy egyáltalán tudnak imádkozni.

Nem gondoltam, hogy ilyen sok embert eggyé kovácsolhat az ima, amit az én felgyógyulásomért mondanak”.

Irena kórházi orvos, Litvániában él, a Fokoláre Mozgalom helyi közösségének tagja. Ezekben a hónapokban, melyekben az ő hazáját is sújtja a világjárvány, a munkája révén megfertőződött, és a Covid okozta nehézségeket a saját bőrén, betegként is megtapasztalta. Arról mesél, ahogyan erőt merített az Isten szeretetébe vetett hitéből, és abból, hogy sokan imádkoztak érte. Ez a két dolog adott neki elég energiát ahhoz, hogy a gyógyulás útjára lépjen.

Megrázó a tapasztalata. Az osztályon, ahol dolgozott, eleinte a szokásos ütemben ment a munka, aztán, ahogy terjedt a kollégák között a fertőzés, úgy lettek egyre kevesebben, mígnem Irena egyedül találta magát. „Kellett találnom a személyzetnek helyet, ahova karanténba vonulhattak – magyarázza -, néhány beteget haza kellett engednem, mert nem volt, aki gondjukat viselje. Kapcsolatba léptem a rokonaikkal, akiket megkértem, hogy ők gondozzák az elbocsátott betegeket. Nem volt elegendő maszk a betegeknek, a sajátjaimat osztogattam el nekik. Volt olyan túlóránk, amikor egy munkaidő után szintén ott maradt kollégával 37 beteget láttunk el. Csak éjszaka volt nyugalom, akkor tudtam imádkozni.”

A szinte pihenés nélkül töltött kórházi munkanapok után, amikor Irena végre hazamehetett, tudta, hogy nagy eséllyel elkapta a betegséget. De megnyugtatta Chiara Lubich lelki közelsége: „Az ágyam mellett, az éjjeliszekrényen egy fotóról Chiara mosolygott rám. Mintha először láttam volna őt. Ő rám mosolygott, mire én visszamosolyogtam rá, és minden könnyebb lett.” A betegség tünetei egyre súlyosabbá váltak, de Irena nem adta meg magát a fájdalomnak.

„Már nem éreztem az ízeket, és ez a hiány ébresztett rá arra, hogy az ízérzékelés is Isten egyik ajándéka.

Felajánlottam a szenvedésemet a kollégáimért és az országomért. Az éjszakák nagyon nehezek voltak, de ott volt velem a mosolygó Chiara.”

Amikor a betegség már egyre agresszívebben támadt, a kórházi kezelés elengedhetetlenné vált, de ez egyúttal új kapukat is megnyitott. „Már beszélni se tudtam, egy kísérleti kezelést végeztek el rajtam. A kezelőorvos gondosan figyelt rám, de előfordult, hogy a nővérek elfelejtették odahozni nekem a gyógyszereket, vagy olykor nem kérdezték meg, hogy elég erősnek érzem-e magam ahhoz, hogy elvegyem magamnak az ételt a kocsiról. De ezeket a nehézségeket is fel tudtam ajánlani.” Egy szobatársától kapott segítséget: „A szobámban volt egy daganatos betegséggel kezelt betegtársam, ő adott enni, inni. Barátnők lettünk, és amikor már jobban éreztem magam, együtt imádkoztunk”. Az imában egységet élt meg a sok érte imádkozóval, és ennek köszönhetően kézzelfoghatóbbá vált számára Isten és a testvérek szeretete. „Hálás vagyok Istennek a leírhatatlan szeretet-tapasztalatért, amit a betegség alatt éltem meg – zárja a történetét Irena -, mert mindig közel éreztem Őt magamhoz, és Isten megengedte, hogy megtapasztaljam, milyen óriási ereje van a közösségileg végzett imának. Olyan, mintha újjászülettem volna.”