Ez a Gondviselés? Ez a Gondviselés!

Decemberben történt, karácsony előtt. Megígértem Marcónak, hogy iszunk valahol egy kávét. Nem régóta ismertük egymást. Igaz, hogy nem vagyunk épp egy korosztály, mégis úgy tűnt, szívesen tölt velem olykor egy kis időt. Családi témákban jól jönnek neki a tanácsaim (nincs túl könnyű élete).

Szép volt aznap az idő, így azt javasoltam, sétáljunk egyet, mielőtt beülünk egy kávézóba. Néhány lépés után észrevettünk a járdán egy húszeuróst. Körbenéztünk, sehol senki. „Valaki nyilván elvesztette, de ki lehetett?”, gondolkodtunk. Marco bejárta gyorsan a környék utcáit, hátha azt látja, hogy valaki aggódva keresi az elveszített pénzét. Én addig ott maradtam vigyázni a pénzre – és vártam, hogy esetleg visszatér a tulajdonos.

Tíz perc elteltével Marco elég feldúltan jött vissza: hiábavaló volt a kutatás. „Most mitévők legyünk?”, kérdezte. „Nekem van egy ötletem”, mondtam. Meséltem neki arról, hogy néhány barátunkkal rendszeresen vásárolunk élelmiszereket, és elvisszük a Karitász Központba, amely sok, nehézségben élő embert és családokat lát el. Javasoltam, hogy vigyük el oda, biztos jól jönne nekik. „Menjünk máris!”, mondta Marco.

Így vett új irányt a sétánk, egyúttal alkalmat kínálva arra, hogy fiatal barátom megismerjen olyan embereket, akiknek az élete mások szolgálata. A Karitász munkatársa, Francesca, régi jó ismerősöm, örömmel fogadott minket, és szívesen mutatta meg Marcónak a helyet, közben magyarázva, hogy milyen munkát végeznek ők. Elmondtuk, miért jöttünk. Meghatódott, könny szökött a szemébe. „Ti nem is tudjátok, mekkora ajándék ez! Sürgősen pelenkát kell vennem egy család kérésére, de nem tudtam, miből vegyek. Ez a pénz pont elég lesz: a legjobbkor hoztátok!”

Marco meg volt lepve, hitte is, nem is a hallottakat,

de nyilvánvalóan átérezte a Gondviselés csodáját, amely mindig a legjobbkor érkezik. Amikor a pénzt találtuk, nyugtalan lett, mivel nem látta a megoldást. Akkor született meg benne a béke, amikor javasoltam, hogy kapják meg a rászorulók. Amikor pedig meghallotta Francesca szavait, felkiáltott: „Akkor igaz az evangélium!” Igen, így van, Isten számon tartja minden egyes hajunk szálát!

Ez az “intermezzo” után, gondoltam, visszatérhetünk az eredeti tervhez, és mehetünk kávézni. Marco viszont tétovázott, ehelyett inkább arra kért, hogy menjünk be a közeli templomba. Bementünk, aztán úgy éreztem, jobb, ha elköszönök, és hagyom imádkozni.

Néhány nap múlva Marco azzal hívott fel, hogy csatlakozni szeretne az önkéntes csapathoz, akik a Karitásszal karöltve dolgoznak!