Ingyenes szeretet úton-útfélen

Létezik egy erősebb közösségi logika, amikor akkor is adunk, ha nem kapunk közvetlen viszonzást, legalábbis nem attól a személytől, akinek adtunk. Ez a színtiszta ingyenesség.

ingyenes-szeretet-uton-utfelen

„Egy külső merevlemezem csatlakozója elromlott, elmentem, hogy vegyek egy új külső házat. Mintának elvittem a régit. Az eladó megnézte, előkapott egy csavarhúzót, és pikk-pakk megjavította. – Mivel tartozom? – Semmivel, használja egészséggel!

Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá: – Uram, én hálás vagyok, de maga abban lenne érdekelt, hogy eladjon nekem egy újat. – Nézze, én elektroműszerész vagyok, és véremben van a javítás.” – meséli egy barátom, s hozzáfűzi:

„Ezek a történetek szerintem a kölcsönösség és az adás fogalmaival írhatók le jól. Minden valamire való emberi közösségben működik az ajándékozás, a segítség, a támogatás valamilyen kultúrája. Ezek azonban általában a viszonzás logikájára épülnek. Kaptam három halat ajándékba, ez nekünk sok, adok egyet a szomszédnak. De ez nem ingyenes ajándék, a szomszéd tudja, hogy ezt neki is viszonoznia kell valamikor valamivel. Az ilyen kapcsolatok erősítik a társadalmi kapcsolatokat, az összetartozás érzését.

Létezik azonban egy erősebb közösségi logika, amikor akkor is adunk, ha nem kapunk közvetlen viszonzást, legalábbis nem attól a személytől, akinek adtunk. Ez a színtiszta ingyenesség. Itt is megtapasztaljuk a visszatérő szeretetet, amely sokszor váratlanul, a közösség egy másik, sokszor ismeretlen tagjától érkezik. Nevezhetjük Gondviselésnek is. Joggal kérdezhetitek, hogy mit értünk itt közösségen…”

Lehet, hogy „a mindnyájan testvérek” közösségéről van szó?

„Tény az, hogy itt egy minőségi többlettel van dolgunk – a szokásos adok-kapok logikán túl: adok akkor is, amikor momentán nem látom a viszonzás lehetőségét…”

A magunk életéből is említek néhány történetet, ahol találkoztunk ezzel az ingyenes szeretettel.

Amikor még otthon voltak a gyermekeink, s a nagymama is velünk lakott, rendszeresen egy nagy bevásárlóközpontba jártunk havonta a tartós élelmiszerekért. Mindig listával a kezünkben indultunk, hogy lehetőleg csak azt vegyük meg, amire szükségünk van, azokról viszont ne feledkezzünk meg. Olyan időt próbáltunk keresni, amikor nincsenek sokan. Az egyik alkalommal azonban egy olyan időszakban értünk oda, amikor tele volt az áruház, de annyira, hogy a nagy bevásárló kocsik a polcok között alig fértek el egymás mellett. Éppen – kicsit feledve komoly elhatározásunkat a tudatosságra – egy nemrég megismert fűszeres mártás címkéjét tanulmányoztam, amikor egy ismeretlen férfi megkérdezte: – Ismeri azt, amit vesz? – Nem – válaszoltam, – csak most vennék először ilyet. – Van egy sokkal jobb – állította, s kérdésemre el is magyarázta, hogy merre találom.

Kerestem, de nem lelém. Később, másutt újra összefutottunk. – Megtalálta? – kérdezte. –  Sajnos nem. – válaszoltam. Belenyúlt a kosarába, s átnyújtotta a keresett üvegcsét. Mögüle a felesége azonnal indult a pótlásért. A végeláthatatlan áruház, az egymást kerülgető, zavaró emberáradattal eltűnt, pontosabban átalakult, s a szeretet helyévé vált.

 

 

 

 

Egy nyaralásról hazatérőben – éjszaka utaztunk, hogy kicsi gyermekeink aludjanak, s a kocsiban ne legyen túl meleg – koromsötét éjben, idegen országban, a kihalt gyorsforgalmi úton kifogyott a benzin. Mit tegyünk? A gyerekek persze felriadtak, a helyzet egészen reménytelen volt, nem tudtuk, hogy mitévők legyünk. Merre van a legközelebbi benzinkút? Milyen messze lehet? Itt hagyhatom-e feleségemet egyedül a kicsikkel?

Alig telt el tíz perc, amikor megállt mellettünk egy idegen autó, a vezetője is külföldi, de nem hazánkfia. Megértve a helyzetet, felnyitotta a csomagtartót,

elővett egy benzinkannát, és a tartalmát beleöntötte az üzemanyag tartályunkba, majd nem fogadva el ellenértéket, eltűnt az éjszakában.

Az éjszaka próbája eltűnt, s boldogság töltött el bennünket.

 

Egy másik hosszú útról hazafelé a kölcsönkért autó kuplungja mondta fel a szolgálatot, viszonylag közel a magyar határhoz. Utolsó valutánkkal sikerült elérni a határt, s a gyerekekkel áttolni a határátkelőn a csomagokkal totálisan megrakott kocsit.

Megmaradt forintjainkkal eljutottunk a legközelebbi szerelőhöz, aki,

látva a gyereksereget, vállalta a javítást: augusztus huszadika volt és vasárnap!

Délutánra kész lesz a javítás, de hogy fogjuk kifizetni, hiszen csak néhány forint – talán egy papír százas – volt az összes vagyonunk (bankkártya és mobiltelefon még nem létezett). Telefonálnunk kell, de hogyan? Az utcai telefonokhoz fémpénzre van szükség. Sopron egyik külvárosában voltunk, egy térre értünk, rajta telefonfülke. Álmos vasárnap reggel, csöndes, kihalt a környék – egyébként csodás hely, de számunkra éppen a próbatétel és a kilátástalanság tere. Az egyik kis, öreg családi ház kapuján kilép egy idős bácsi. Megkérdezem, fel tudná-e váltani a százast. Bemegy, s néhány perc múlva a feleségével együtt jön ki: visszaadja a papírszázast, és ad százforintnyi fémpénzt. Ránk mosolyognak, mintha ők kaptak volna valami szép, értékes ajándékot.

Bennünk pedig újraéledt a remény, a próbatételek (az elromló kuplung, a két autómentő pénztárca-apasztó akciója, az autószerelő soká tartó munkája, az erősödő éhség, álmosság…) sora után fordult a kocka.

 

Ezek a történetek, az ajándékok bennünket is arra bátorítanak, hogy szeressünk bátran, nagylelkűen, nem várva viszonzást.

Legújabb könyveink: