Kihunytak a fények

Olvasási idő: 2 perc

A tél közepén jártunk, és korán sötétedett. Leginkább ahhoz volt kedvem, hogy bekuckózzak a jó melegben, leheveredjek, és filmet nézzek vagy olvasgassam valamelyik regényt a kanapé melletti stócból. A könyveim között egy kis Evangélium is van, és néhanapján a következő játékot játszom: véletlenszerűen kinyitom, hogy lássam, mit mond nekem. Aznap este nem filmet nézni vagy olvasni, hanem játszani volt kedvem. Jól becsuktam a szemem, majd felnyitottam a könyvecskét, és ráböktem egy mondatra. Ez állt az ujjamnál: „… azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra…” (Mt 5,43-45).

Jujj! Hű, de nehéz – gondoltam –, az ellenség szeretete nem jön ösztönösen, sőt. Pedig a nap tényleg mindenkire süt, a gonoszok sem maradnak sötétben. A fény senkit sem vizsgál meg előre, megérkezik, és ha valami nem árnyékolja le, világít. A fény témája eszembe juttatott egy másik passzust, és utánanéztem a kis Bibliámban: „(Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ.” (Jn 1,9-10). Tehát nem elég, hogy eljöjjön a világosság, hogy fény legyen, fel is kell ismerni. Még ha világít is a sötétség közepette, nem biztos, hogy észrevesszük, ha valami beárnyékolja, ha valami akadályon nem tud áthatolni.

Miközben gondolataimmal fényről fényre repültem, eszembe jutott, miért döntöttem el évekkel ezelőtt, hogy ezt a könyvecskét a fellapozni való könyvek közé teszem. Azért raktam oda, hogy emlékeztessem magam arra, hogy az olvasásnak akkor van értelme, ha nem felejtem el élni is, a gyakorlatba átültetni a megismert dolgokat. Az Evangélium ugyanis nemcsak egy irodalmi szöveg, hanem a bölcsesség útja is, amely összeköti a földet és az eget, mint egy szivárvány. Nyughatatlan paripa, amelyet csak akkor lehet megszelídíteni, ha rendszeresen lovaglunk rajta, ha nem felejtjük el az elméletet a gyakorlatba átültetni.

Ezért úgy döntöttem, hogy számba veszem az ellenségeimet, és kész leszek valamit tenni értük. Sajnos (vagyis inkább szerencsére) arra jutottam, hogy ellenségeim nincsenek. Viszont eszembe jutott néhány ember, akivel megszakadt, kihunyt a kapcsolatunk. Meglepő módon, ahogy végiggondoltam, egy egész lapot teleírtam nevekkel. Nem kellettek különösebb érvek ahhoz, hogy önkritikát gyakoroljak, elég volt ránézni a hosszú listára. Halvány fogalmam sem volt róla addig a napig, hogy ilyen mélyre süllyedtem, hogy ilyen széles árnyékot vetettem a házam körül beáramló fényre.

Kinyitottam a naptáramat, és minden üres helyre felírtam egy-egy nevet a papírlapon szereplők közül. Szilárd elhatározásom volt – és azóta ezt el kezdtem –, hogy egyenként felkeresem őket, hogy felszállhasson a köd, ami közénk leszállt. Van, akiért csak imádkozni tudok, mert a közeledés nem csak rajtam múlik, de legalább nem ülök ölbe tett kézzel egy tévésorozat és egy Forma-1-es nagydíj közvetítése között, hogy valahogy agyonüssem az időt. Hisz ha továbbra is úgy folytatnám, mint eddig, akkor akár az is megtörténhetne, hogy egy ismerősöm az én hanyagságom miatt kerül életveszélybe, a fény teljes hiánya, egyfajta black-out miatt.