Iskolai emlékek

Olvasási idő: 2 perc

Az írásbeli statisztika vizsgán rosszul sikerültek a számolási feladataim, emiatt – bármennyit is tanultam rá – eléggé lecsökkent a valószínűsége, hogy átmenjek a szóbelin. A szemmel láthatóan felpaprikázódott tanár sorozatban adta az egyeseket, még azoknak a társaimnak is, akik pedig előtte az írásbelijükre jó osztályzatot kaptak. Amikor rám került a sor, ez a gondolat járt a fejemben: „Nem félek, mert szeretlek”. Ez felszabadítóan hatott rám, jól megcsináltam az első feladatot, de a tanárnak ez nem volt elég. Adott egy másodikat, aztán harmadikat is. Nem értettem, hova vezet ez.

Következett aztán egy olyan nehéz feladat, ami kifogott rajtam.

„Ha nem tudja fejből a képletet, vezesse le!” – kérte a vizsgáztató.

„Nem félek, mert szeretlek”.

Elkezdtem írni a táblára… nem tudom, hogyan, de eljutottam a helyes megoldásig. Végül a teremből, ahova az esélytelenek nyugalmával léptem be, a legjobb osztályzattal léptem ki!

(F.K. – Bécs)

Középiskola, franciaóra. Már becsöngettek, de a tanár csak nem jött. Év eleje volt, a franciás csoportot két osztályból rakták össze, még nem is ismertük igazán egymást. A várakozás közben egyre nőtt a hangzavar. Én, legyőzve a félelmemet, hogy mit fognak gondolni, vagy hogy kinevetnek, felálltam, és elkezdtem kiosztani a társaim közt néhány lapot, rajtuk francia versek szövegeivel. Aztán kimentem a táblához – én elég jól tudtam a nyelvet –, és elkezdtem felírni a táblára a Mi Atyánk szövegét franciául. A többiek elkezdték másolni a táblára írt sorokat. Pont akkor értem a végére, amikor belépett a tanár: nagyon meglepődött és meghatódott, amikor azt látta, hogy mindenki a füzete fölé hajol, és csendben dolgozik. Mindenkinek beírt egy 10-est – ez a legjobb jegy nálunk.

(Ralf – Románia)

Sok évvel ezelőtt volt az osztályomban egy kisdiák, aki a családi problémái miatt különösen nehéz esetnek bizonyult. Mivel olykor erőszakos volt a társaival, a többiek szülei az igazgatóhoz mentek panaszt emelni. Már-már a kirúgás fenyegette a fiút, de még kaptam egy esélyt: vállaltam, hogy egyénileg is foglalkozom vele. Elnyertem a kollégák és a diákok együttműködését is. Mindeközben egy baráti család pedig felkarolta, támogatta, segített a gyermek családjának, így sikerült kijönniük a „gödörből”.

Nemrég újra találkoztam ezzel a régi diákommal: öröm volt a találkozás, jó volt látni, hogy milyen odaadó családapa lett belőle.

(T.M. – Olaszország)