Az utolsó évek édesapámmal

November 2-án, halottak napján gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteinkért, rájuk emlékezünk. Ez a nap különösen is nehéz akkor, ha még friss a gyász. Az alábbi írás szerzője az édesapa hosszan tartó betegségéről és a halála előtti fájdalmas, de kegyelmekkel teli időszakról osztja meg emlékeiket, érzéseiket.

az-utolso-evek-edesapammal

Édesapám az utolsó éveiben Alzheimer-kórban szenvedett. Az állapota egyre romlott. Már nem értett semmit maga körül, a saját otthonában is eltévedt, gondolatai zavartak voltak, folyton csak csomagolt, és haza akart menni. Édesanyám ápolta őt. Minden nap látogattam őket. Édesanyámnak betegsége miatt kezelésekre kellett járnia, ilyenkor átmentem édesapámat megnézni, minden rendben van-e vele. Nem maradtam túl sokáig. Már évek óta rosszul hallott, nehéz volt magam vele megértetni. Beszélgetésünk általában abból állt, hogy megöleltem, megcsókoltam az arcát, megkérdeztem, hogy van, ő pedig széles mosollyal megdicsért:

– Édes Erikám, de szép, de ügyes, de kedves vagy!

 

 

 

 

Bele is nyugodtam, hogy vele többé már nem tudok értelmesen kommunikálni. Aztán rájöttem, hogy tévedtem. Mégiscsak van módja a kommunikációnak, mégpedig az egyetlen módja a szeretet. Volt egy pont, mikor határozottan azt éreztem a szívemben, hogy most a Szentlélek vezetni akar, és Isten feladatot bíz rám. Egy alkalommal, mikor édesanyám ismét kezelésre ment és megkért, menjek át édesapámhoz egy kis időre, azzal az elhatározással indultam el, hogy most nem törődöm vele, mennyi időt töltök el a társaságában, vagy hogy mit ért abból, amit beszélek, én akkor is megpróbálok társalogni vele, és nem fogok pár perc múlva hazasietni. Az ágyán ült és képes újságokat nézegetett. Leültem mellé.

Amint néztem mosolygós arcát, a szemét, ahogy maga elé meredt és próbálta formálni a szavakat, a szenvedő Jézust láttam benne, és valami hihetetlen gyengédség öntötte el a szívem.

Meséltem neki mindenről, ami velünk történik, ő csak bólogatott, mosolygott. Nem tudom, értett-e valamit az egészből, én azt hiszem, abban a pillanatban boldog volt. Ez sugárzott a szeméből, amit most egészen közelről láttam és mintha a tekintetem beleveszett volna az övébe, magával rántott, mint valami örvény, áthatoltam rajta végtelen mélységekig, és megérkeztem egy gyönyörű, napsütötte, illatos, hibátlan, tökéletes világba, ahol csak mi ketten vagyunk.

 

 

Édesapám korábban nem volt hívő ember, de édesanyámtól hallottam, hogy betegsége utolsó szakaszában sokszor emlegette Istent, és többször elindult a templomba is szentmisére. Valószínűleg gyermekkori emlékek törtek fel ilyenkor elméje rejtett zugaiból, hiszen gyermekkorában szüleivel templomba járt. Ezek az események bátorítottak arra, hogy ráncos kezét szorongatva dobogó szívvel feltegyem neki azt a kérdést, amit addig még soha:
– Édesapám, te hiszel Istenben?
Széles mosoly jelent meg az arcán ismét, és azt felelte:
– Hát persze, hiszek Istenben. Igen, tudom, hogy Isten jó.
Szívemet valami nagyon jóleső melegség járta át és könnyek szöktek a szemembe. Átöleltem édesapám, megcsókoltam az arcát és azt mondtam neki:
– Isten szeret téged, és én is szeretlek!
Édesapám arcán ismét boldogság áradt szét.
– Szeretlek, édes Erikám, én is szeretlek! – vallotta be.

 

Énekeltem neki, simogattam a karját. Nagyon mély Isten-tapasztalat volt ez az együtt töltött kb. 1 egy óra. Szinte „rákaptam” ezekre az alkalmakra és izgatottan vártam, mikor lehetünk újra kettesben. Valójában hárman voltunk. Krisztus ott ült mellettünk a heverőn, és arca sugárzott az örömtől. Azelőtt, ha átmentem meglátogatni a szüleim, mindig csak édesanyámmal beszélgettem, hallgattam szegénynek a panaszait, mert igencsak nehéz terhet cipelt.

Biztos vagyok benne, hogy Isten rendezte meg kettőnknek ezeket az alkalmakat, hogy apukám halála előtt még egyszer, utoljára közel kerülhessünk egymáshoz, hogy mindkettőnket megérintsen a mennyország fuvallata.

Isten mindig akkor küldött át engem édesapámhoz, mikor a legnagyobb szüksége volt rám. Egyszer éppen akkor érkeztem, mikor a földön ült, a kitárt hűtőszekrény ajtaja előtt, amit nem tudott bezárni, mert a lába megakadályozta benne. Ki tudja, mióta ülhetett így ott a földön. Jégkrémet keresett magának. Istennek legyen hála, a legjobbkor érkeztem, mert szegény nem tudott felkelni a földről. Egy másik alkalommal a kertben találtam őt, nagyon ideges és zavart volt a tekintete, szemében vadság, gyűlölet, erőszak tükröződött. A friss kenyeret kereste, aminek szerinte aznap reggel kellett volna megérkeznie. „Istenem, most segíts, mit mondjak neki!” – fohászkodtam. Aztán azonnal jött a sugallat. Bevezettem édesapám a kis szobába, leültettem az ágyára és úgy tettem, mintha a pékséget hívnám telefonon. Miután letettem, a következőket mondtam neki:
– Édesapám, a pékséggel beszéltem. Ma reggel lerobbant az autójuk, és sehová sem tudták kiszállítani a kenyeret. De megígérték, hogy holnap reggelre már lesz kenyér.
Édesapám arca hirtelen színt váltott. Mintha valami óriási tehertől szabadult volna meg, arcát elöntötte a megkönnyebbülés, vonásai kisimultak, teljesen megnyugodott.
– De jó, édes Erikám, akkor nem az én hibám, ugye?  – kérdezte.
Így én is nyugodt lélekkel tudtam őt magára hagyni, meggyőződve arról, hogy nem lesz baj, most már türelmesen fog várakozni, hogy édesanyám hazatérjen az orvostól.

 

Aztán egy napon hirtelen ágynak esett, még a fejét sem tudta felemelni a párnáról, és többé már nem kelt föl soha. Ez volt élete utolsó 12 napja. Egyre kevesebbet evett, csak pár kanálka levest, végül már csak vizet ivott. Ilyenkor hallottam, amint gyönge, reszelős, alig érthető hangon szól:
– Vizet! Szomjas vagyok!
Édes Istenem, mintha csak Krisztust láttam és hallottam volna! Ekkor már nem lehetett megborotválni sem. Arca hirtelen lefogyott, sápadt, beesett, elgyötört volt, szakállas, bajszos.

A kínoktól meggyötört Jézus arca nézett vissza rám. Mikor megjegyeztem ezt édesanyámnak, meglepődve vallotta be: – Én is Krisztust látom benne, vállán a kereszttel.

Aztán egyre nehezebben lehetett érteni a szavát, végül már szólni sem volt ereje, nem jött ki hang a torkán. Amikor még tudott beszélni, úgy fogadott mosolyogva még a legnagyobb kínok közt is, hogy „Tündérkém!”. Igyekeztem édesanyámmal annyi időt eltölteni, amennyit csak lehet. Naponta többször is átjártam hozzájuk (szerencsére közel laknak), meghallgattam, mi van édesapámmal. Édesanyám nem akarta, hogy kórházba vigyék. Mindannyian tudtuk, hogy az útjának a vége felé közeledik, és ő a végsőkig ki akart tartani mellette.

 

 

Eljött a pillanat, mikor mardosott a bűntudat, hogy nem teszünk érte semmit, hagyjuk meghalni, pedig talán meg lehetne menteni. De ahány orvossal beszéltünk, mindegyik azzal vigasztalt, hogy mi mindent megtettünk, amit lehet, és hogy ez a legjobb, a legemberségesebb, legméltóságosabb halál, az otthonában, a szeretteitől körülvéve elmenni. Én nem voltam olyan erős, mint édesanyám. Ilyenkor kimentem a teraszra, ott sírtam, és kérdeztem őt:
– Mondd, te ezt hogy bírod?

Ő csak azt tudta, hogy feladata van, és azt meg kell tennie minden áron. Hála Istennek, a fájdalomcsillapító cseppekkel enyhíteni tudtuk apukám szenvedéseit, és a fájdalmai teljesen meg is szűntek, miután megkapta a betegek kenetét. Ugyanis nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy édesapám szentségek nélkül távozik ebből a földi világból. A vírushelyzet miatt nem voltam benne biztos, ki tud-e jönni hozzá az atya. Amiatt is aggódtam, hogy édesanyám nem fog beleegyezni. Mikor kicsit félve felajánlottam édesanyámnak, hogy ha szeretné, hívok apukámhoz egy papot, ő azonnal beleegyezett. Repesett a szívem az örömtől!

Mentem is apukámhoz:
– Édesapám, jön egy atya, aki az én barátom, és azért jön, mert Isten meg akar gyógyítani téged.
Mosoly futott végig az arcán és azt suttogta:
– Örülök! Aranyos!
Aztán megérkezett Zsolt atya. A vírus miatt rég nem találkoztunk, és majdnem a nyakába ugrottam örömömben, annyira hálás voltam neki. Édesanyám kiment a szobából, megállt a bejárati ajtóban, mi pedig Zsolt atyával ketten együtt imádkoztunk édesapám fölött.

Elmondtuk közösen a bánatimát, a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, majd Zsolt atya megkente apukám homlokát krizmával. Apukám a szemét lehunyva hallgatta, mintha aludna. Azt hiszem, szívébe béke költözött, vonásai elsimultak, fájdalmai ettől kezdve megszűntek.

Megfordultam. Édesanyám ott állt az ajtóban, szemében könnyek. Éreztem, a hatalmas Isten ott térdel előttünk a szoba csendjében, és arcán peregnek a könnyek.

Az utolsó öt nap volt a legfájdalmasabb számomra. Akkor már nem vett magához sem ételt, sem italt. Nem akartam elhinni, hogy lehet ennyire szívós. Hogy bírja ki már ötödik napja víz nélkül? Ez volt a legrosszabb, a feszült várakozás. Végig kellett néznünk, hogyan épül le, hogyan száll ki belőle az élet. Hetekkel előtte nem mentem közel hozzá a vírus miatt, hiába hívott, hogy jöjjek, hadd pusziljon meg, nem értette, miért vontam meg tőle a szeretetem. Remélem, most már érti! Aztán már úgyis mindegy volt. Csütörtökön odamentem a halálos ágyához, simogattam az arcát, a kezét, a mellkasát. Nem tudott már szólni, de amint meglátott, valami mély öröm csillant meg a szemében, és elmosolyodott. Belekiabáltam a fülébe:
– Szeretlek, édesapám, nagyon szeretlek! És Isten is szeret téged!

 

Pénteken újra mosolygott, de aztán összehúzta a szemöldökét, mintha nem értene valamit vagy fájdalom torzítaná el az arcát. Bárcsak tudnám, mire gondolt abban a pillanatban! Szombaton is felismert, mosoly futott át az arcán, és karját felemelve felém intett, mintha puszit dobna. Mélyen megérintett ez a szeretet. Hétfő délután 5 órakor búcsúzkodtam tőle. Láttam, hogy már nincs sok hátra. Szeme résnyire nyitva volt és valami fekete folydogált belőle, mintha sötét könnyeket sírna. Mellkasa hangosan emelkedett és zuhant, lélegzete zihált. Keze jeges volt, karja még meleg, arca hűvös. Óvatosan érintettem arcát, homlokát. Már nem reagált. Ekkor kiszakadt mellkasomból a fájdalmas kiáltás: „Édesapám, drága édesapám!”, és az imádság: „Istenem, kérlek, vedd őt magadhoz, kérlek, könyörülj rajtunk!”

 

Mikor fél óra múlva visszamentem, édesapám már halott volt. Soha életemben nem láttam még halottat, főleg nem az édesapámat. Furcsán fog hangzani, de a fájdalom mellett végtelen hála és megnyugvás volt a szívemben.

Isten szép lassan felkészített minket erre a pillanatra, megajándékozott minket a méltó búcsú pillanataival, az előtte való hónapokra is utalva, és olyan mély lelki beszélgetésekkel, amik azelőtt nem igazán voltak édesanyám és énközöttem.

Megnyíltunk egymásnak, közelebb kerültünk mi ketten is. Hálás voltam azért is, amit akkor éreztem, mikor láttam, ahogy a halottszállítók édesapám csuklójára egy címkét fűznek, élettelen testét egy nylon zsákban beemelik a teknőbe és elhelyezik a halottszállító járműben. Azt a belső örömet és reményt tudtam megélni, hogy ez a porhüvely már nem az édesapám, hiszen ő már ott jár fönn a mennyekben, a mennyei Atya két ölelő karjában pihen, és mosolyogva néz le rám.

– Végül mégis csak hazaért! – jegyezte meg édesanyám. – Otthon van végre, ahová annyira vágyott, olyan nagyon igyekezett!
Azóta is érzem a jelenlétét, mosolyogva, hálásan néz le rám és körülölel szeretetével: „Édes Erikám, de örülök, hogy vigyázol az én drága kis feleségemre és gondját viseled. És most már én sem vagyok útban, amikor a kis házban tevékenykedsz. Ügyes vagy, kedves, aranyos! Köszönöm! Majd egyszer meghálálom!” – amint ezt életében is mindig ígérte nekem.
„ Drága édesapám! Hálával csak én tartozom, Istennek és neked egyaránt, hogy mindkettőtök gyermeke lehetek!”

Fotó: unsplash (3)

Legújabb könyveink: