A felebarát iránti szeretet jó iránytű

Még kicsi voltam, amikor a szüleim elváltak, és az apukám utána még négyszer újranősült: a házasságaiból két fiú és két lány féltestvérem van. Mintha ez nem lenne elég, a férjem szülei mindketten alkoholfüggők. Évekkel ezelőtt, amikor a családunk egy nagy nehézséggel nézett szembe, a férjemmel eldöntöttük, hogy békességet teremtünk a rokonok között – ha a családfánkat egy már-már kidőlni látszó élő fának képzeljük el, akkor úgy is fogalmazhatok, hogy azt szerettük volna meggyógyítani, újra egyenesbe állítani. Azóta a sok imádság, a kreatív szeretet, a vacsorameghívások és közös ünneplések nyomán valódi „gyógyulás” észlelhető náluk. Persze mindez energiát is, pénzt is igényel, de mindig érezzük a gondviselést. Például az egyik mostohahúgomnak születésnapi ünneplést szerveztünk, de az utolsó pillanatban döbbentünk rá, hogy mindenre gondoltunk, épp csak az ajándékra nem. A Jóisten azonban erre is gondolt, méghozzá egy szomszédasszony által: ő egy nagyon szép blúzt vett a lányának, viszont neki kicsi lett, így áthozta és felajánlotta a mi lányunknak. Úgy éreztük, ez tökéletes ajándék lesz a húgomnak! A méret és a szín is pont neki való volt, és tényleg, amikor meglátta, ezt mondta: „Honnan tudtátok, hogy épp egy ilyenre vágytam?”

(E. S., Cseh Köztársaság)

Nyugdíjas házaspár vagyunk. Négy éve történt, hogy a házban lakó egyik család elfelejtette éjszakára elzárni az öntözőberendezést. Ennek következtében a földszintet, ahol mi lakunk, elárasztotta a víz, és nagyjából 9000 dollárnyi kár keletkezett. Kértük a szomszédokat, hogy a biztosítójuknál nyújtsanak be kártérítési igényt, de ők ezt visszautasították, mert nem szerették volna, hogy növekedjen az éves biztosítási díjuk. Ezt hallva erős késztetést éreztem, hogy feljelentsem őket – még tanúink is lettek volna. Később aztán, amikor a feleségemmel beszélgettünk róla, úgy döntöttünk, megbocsátunk nekik. Az azóta eltelt négy évben is kedvesen köszöntünk nekik, mindig váltottunk velük pár szót. Két nappal ezelőtt elköltöztek. Míg a költöztetők a bútoraikat pakolták fel a kamionra, a szomszédasszony odalépett a feleségemhez: „Jó emberek vagytok, mi pedig nagy hibát követtünk el. Bocsánatot kérek tőletek!” E szavak után úgy éreztük, hogy szebb lett a világ.

(T. C., USA)

Éppen ebédre tartottam hazafelé, amikor az előttem haladó autó megcsúszott és felborult. Megálltam, kiszálltam, hogy segítsek. Mások is odasiettek segíteni, így együtt ki tudtuk húzni a szerencsétlenül járt jármű utasait. Vérzett mindegyikük: az idős hölgy, a fiatalember és a kisgyerek is. Senki sem akarta viszont vállalni, hogy beviszi őket a kórházba: nem akartak bevonódni tanúként a balesetbe. Maradtam én, pedig ez nagyon nem az én asztalom: még el is szoktam ájulni, ha vért látok. De ezúttal erőt kellett vennem magamon és cselekednem kellett! Az elsősegély ponton fizetni kellett, hogy fogadják a sérülteket – nem volt nálam készpénz, nem volt más választás, csekket kellett kitöltenem, hisz nem akartam őket ellátatlanul ott hagyni. Ezért aláírtam a csekket, és miután meggyőződtem róla, hogy törődnek velük (mint az irgalmas szamaritánus), elindultam haza. Könnyűnek éreztem magam, mint egy vizsga után: legyőztem az akadályt (ami most a túlérzékenységem volt), és egy döntő pillanatban a felebarátok segítségére tudtam sietni. Az evangélium ragyogó öröme fénylett bennem.

(Marciano, Argentína)