Bátran hagyatkozzunk az isteni gondviselésre!

Hogy élték meg a karantént határon túli testvéreink? Mennyire volt nehéz dolga a 65 év felettieknek? Isten mindig gondunkat viseli – a nehézségek közepette is ez volt a legfőbb tapasztalata a vajdasági Klárinak.

batran-hagyatkozzunk-az-isteni-gondviselesre

A SZENTLÉLEK ELŐTTÜNK JÁR

 

Március 15-én este 21 órakor a szerb kormányfő kijárási tilalmat rendelt el, mely szerint a 65 évnél idősebb személyek és a krónikus betegek nem léphetnek ki a lakásból. Amikor ezt férjemmel meghallottuk, leírhatatlan fájdalom járta át egész lényünket, és tehetetlenségünkben csak kérdéseket tudtunk feltenni, egymásnak és önmagunknak. Mi is 65 felett vagyunk, de nem magunk miatt aggódtunk, hanem az idős, beteg rokonok miatt, kiket néhány éve gondozunk. Mi lesz velük? Hogy oldjuk meg az ápolásukat? Férjem nagynénje 86 éves, a 60 éves fia vele él, de mindketten segítségre szorulnak, hisz a nagynéni maga sem tudja a gyógyszereit bevenni, a fia pedig betegsége miatt idegeneket nem szívesen enged be a házba. Akárhogy töprengtünk, nem tudtuk elképzelni sem, hogyan juthatunk el hozzájuk, ráadásul 3 km-re laknak tőlünk. Leborultam az keresztre feszített Jézus elé, és átadtam neki ezt a fájdalmat, rábíztam minden gondot, és erőt kértem. Férjem szintén Isten felé fordult, ő is átadta Neki a gondunkat. Nem telt bele még egy óra sem, lányom, aki Szabadkán dolgozik, jelentkezett. Nagy örömmel újságolta, „Képzeljétek, mi történt! A jövő héten nekem kellett volna a vállalatban ügyeleteskedni, és most jelentették, nem kell bemenni a munkahelyre, az egész gyár leáll a munkával. Reggel kocsiba ülök és jövök haza, hogy segítsek nektek.” Íme, a gondviselés. Isten nem hagy magunkra. Nagyon megörültünk ennek a jó hírnek, hiszen ezzel megoldódott a mi ellátásunk, a beteg rokonok ápolása, sőt, még nővéreméknek is be tudott segíteni.

 

Lányom kerékpárral járta a várost, beszerezte a szükséges élelmet, sorban állt a gyógyszertár előtt, mindennel ellátott bennünket. Azonban a bezártságot nem volt könnyű elviselni. Férjem, aki a karantén előtt naponta tizenpár kilométert kerékpározott, egy aktív, örökmozgó ember, néhány nap múlva erős izomfájdalmakra ébredt, nem tudott az ágyból egyedül felkelni, még felöltözni sem, szinte egész testében leblokkolt, a vérnyomása is emelkedett. Hívtuk az egészségházat, azonban csak telefonon keresztül kaptunk további utasítást. Ez a betegség egy új lapot nyitott az életünkben. Most valóban be voltunk zárva, ő az ágyhoz kötve, én pedig igyekeztem a segítségére lenni, úgy fizikailag, mint lelkileg. Sokat beszélgettünk, együtt hallgattuk a rádión a szentmiséket vagy egy-egy előadást. Kerestük az olyan tartalmakat, amelyek mind a kettőnknek megfelelnek.

50 év házasság után rájöttünk, hogy mennyi rejtett kincs van még bennünk, amivel egymást megajándékozhatjuk.

Férjem egészségi állapota lassan javulni kezdett. Amikor nem volt teljes kijárási tilalom számunkra, már egy-egy sétát is megtettünk a környéken. A gondviselés lányomnak új munkahelyet biztosított, viszont most Zentára kellett neki naponta utazni. Korán reggel kelt, munka előtt ellátta a betegeket, de még így is kifutott az időből, fél órát késett az új munkahelyen. Istennek hála a cégtulajdonos megértő volt vele, és nem csinált belőle problémát. Egy hét múlva a vejem is hazaköltözött, ő Adán kapott munkát, csakhogy neki pontos időben kellett ott lenni, s bár egy irányba utaztak, két autóra volt szükségük.

 

Április közepén kaptuk a jelentést a biztosítótól, hogy az autónk biztosítása egy hét múlva lejár, és regisztrálni is kell a kocsit. A kijárási tilalom ideje alatt ez a művelet szinte lehetetlennek tűnt. Próbáltunk segítséget kérni, vagy legalább útbaigazítást kapni, hogy a szükséges lépéseket megtegyük, de mindannyiszor zsákutcában kötöttünk ki, mert 65 évnél idősebb személy a kijárási tilalom alatt nem intézhet hivatalos ügyeket, még az aláírását sem fogadják el. Újabb nyomás nehezedett a családra. A megpróbáltatásoknak sehogy sem akart vége szakadni, inkább még adódott is hozzá. Lányomék autója is kikerült a forgalomból, így még egy autóra is szükség lett. Önzetlen szeretettel kínálták fel nekik a nélkülözhetetlen járművet két napra, míg a helyzet meg nem oldódott.

Békességgel és bizalommal hagyatkoztunk az Úrra, és a Szeretet új utat nyitott meg számunkra, újabb csodával gazdagított bennünket.

Lányomék már február óta tervezgették, hogy visszajönnének Becsére, de előbb munkahelyet kellett találniuk. Az új munkalehetőség éppen a koronavírus idejére esett, így míg mások munka nélkül maradtak, ők épp ekkor kaptak meghívást új munkahelyre.

Időközben megszüntették a kijárási tilalmat. Most már szabadon járhatunk az utcán, élvezzük a szabadság illatát, és csodáljuk Istent az Ő nagyságáért. Megértettük, a Szentlélek mindig előttünk jár, csak teljes bizalommal rá kell hagyatkozni.

 

* * *

 

 

ISTEN MEGGYÓGYÍTOTT

 

Egy közeli jó ismerősömmel beszélgettünk a nyaralásról. Szóba jött az 5000 dináros nyaralási utalvány is, ahol a kérelmezéskor be kell jelölni az üdülési hely címét és adatait. Mivel ez az ismerősünk már néhány éve az évi pihenőjét Vrdniken tölti családjával, és kellemes benyomása van az ott eltöltött napokról, férjemmel úgy döntöttünk, hogy mi is ezt a lehetőséget választjuk. Átadtuk a kérelmet. Visszajelzésben május 22-re kaptunk időpontot, és ezt a dátumot egészen jónak találtuk. Egy ötnapos kikapcsolódás jól jön, ráadásul ott, ahol még termálfüdő is van. Februárban kézhez kaptuk az utalványokat, és boldogan vártuk a májust.

 

Azonban márciusban megérkezett a koronavírus, vele együtt a bezártság és a betegség. Küzdelmes ötven nap után végre szabadon mozoghattunk, és tervezgettük az indulást. Férjem egészségi állapota is javult, gondoltuk, hogy a vrdniki melegfürdő jót fog tenni. A panziótulajdonossal megbeszéltük a részleteket az úttal kapcsolatban, összecsomagolva vártuk a péntek reggelt. Csütörtökön reggel férjem váratlanul ismét rosszabbul lett, kiújult az izomgörcs a kezeiben és a lábaiban is. Előszedtük a fájdalomcsillapító tablettákat, a kenőcsöket, de semmi nem segített, a fájdalom nem szűnt, viszont a vérnyomása szépen lassan emelkedett.

A telefonhoz nyúltam, próbáltam az egészségházat elérni, de sajnos egész délelőtt vagy foglaltat jelzett, vagy nem vette fel senki a telefont.

Férjem állapota közben romlott, nem segítettek a gyógyszerek, vérnyomás-csökkentőt sem mert már többet bevenni, és amikor már az alsó érték is meghaladta a 110-et, kértem, készüljön  el, valahogy el kell jutnunk az orvosi rendelőig.

 

Míg ő a fürdőszobában zuhanyozott, én leborultam az Irgalmas Jézus képe előtt, és elpanaszoltam bajainkat. Mondtam Neki: „Látod, mi emberileg mindent megtettünk, senki sem akar segíteni, de Te, Uram, megteheted, ha akarod, meggyógyíthatod, gyógyítsd meg őt!” Miközben így fohászkodtam, férjem is kész lett a zuhanyozással. Megfordultam, és néztem – jól látok én? Mintha nem is az az ember jött volna ki a fürdőszobából, mint aki az imént ment be, alig vonszolva magát. Ő szólalt meg először: – Jól érzem magam, nézd, tudom mozgatni kezeimet, lábaimat, jól vagyok. – Én csak néztem, és nem hittem a szemeimnek. Leült az ágy szélére és megkérdezte: – Nem főznél egy kávét? Főzök – válaszoltam –, de előbb mérjük meg a vérnyomásodat. – Jó, ha annyira akarod, mérjük. Most a vérnyomásmérő a lehető legideálisabb értéket mutatta, 120/80, a szívverés 70. Összenéztünk, nézegettük a mérőt, ez annyi. – Látod – szólt a férjem –, mondtam, hogy egészen jól érzem magam, Isten meggyógyított. Tudod, míg a meleg víz folyt rám, elgondolkodtam azon, hogy mit tudnak az orvosok segíteni, ha már ennyi fájdalomcsillapító nem segített. Esetleg elvisznek valahova Covid-ot gyanítva?

Elkezdtem Istenhez fohászkodni, és mondogattam magamban: engem csak a Jóisten tud meggyógyítani, s közben úgy éreztem, a meleg víz mossa ki belőlem a betegséget.

Most már bátran elmondtam, hogy míg ő zuhanyozott, én is Istenhez fordultam segítségért. És Isten meghallgatott minket.

 

 

Pénteken reggel elindultunk Vrdnikre. Élveztük az utat Fruska Gora lejtőin át. Szívtuk magunkba a tiszta, friss levegőt és dicsőítettük Istent minden pillanatért. Ahogy megérkeztünk, bejelentkeztünk, leraktuk a csomagokat, és városnézésre indultunk. A tulajdonos megjegyezte, sajnos a termálfürdő még nem nyitott ki a járványveszély miatt, azonban lehetőség van nagyokat sétálni az erdőben, sőt itt van nem messze a vrdniki Vártorony, ahová gyalogszerrel is könnyen el lehet jutni. A központban megakadt a szemünk egy nagyobb építkezésen a templomtorony irányában. Irány a torony. Hosszú kerítés mellett haladtunk végig, és az út egyenesen a templomkert bejáratához vezetett, ahol nagy táblán volt felvázolva az építkezéssel kapcsolatos tudnivaló. A másik táblán pedig a templomról szóló adatok találhatók. Örömmel vettük tudomásul, hogy éppen férjem védőszentjének a templomába, Keresztelő Szent János templomába tévelyegtünk be elsőre.

Vettünk két gyertyát, meggyújtottuk, és térdre borulva adtunk hálát Istennek a csodás gyógyulásért.

Másnap reggel frissen, pihenten ébredtünk. A tornagyakorlatok és a reggeli után kiválasztottuk az úti célt. Most a Vártorony felé indultunk. Habár a férjem egészen jól érezte magát, én mégis kételkedtem abban, hogy gyalogosan el tudunk jutni a toronyig. Félúton az én derekam kezdett el sajogni, de gyorsan feltaláltuk magunkat, és egy jókora bot segítségével már könnyebben tudtam haladni felfelé. Egy-egy pihenővel elérkeztünk az útelágazáshoz, és most a nehezebb, keskeny hegyi út következett. Engem félelem fogott el, mi lesz, ha eltévedünk, vagy megcsúszunk és lezuhanunk? Férjem biztatott, csak bátran gyere utánam, nem lesz semmi baj, a fentiek vigyáznak ránk. Megérkeztünk a várfalakig, és most egy rozoga tákolmányon át kellett a várba bejutni. Ő ment előre, én utána a biztonsági kötélbe kapaszkodva. A toronyba vezető lépcsőnél senki sem volt, így szabadon indulhattunk fel. – Csak magad elé nézzél, fogjad a korlátot, mindjárt fenn leszünk – így biztatgatott. Hát itt vagyunk a toronyban! Megcsináltuk! A természet csodája tárult elénk. Kimondhatatlan öröm, élmény részesei lehettünk, mert minden nehézség, fáradság, betegség ellenére végig tudtuk járni ezt a kalandos utat.

 

A következő éjszaka végig esett az eső, még délelőtt is vastag felhők borították be az eget, és várható volt, hogy ismét zuhogni kezd. Tanakodtunk, mitévők legyünk, mert hát nem azért jöttünk, hogy a szobában TV-t nézzünk, vagy olvassunk egész nap. Eszembe jutott, hogy Szerémségben több kolostor is van, felkereshetnénk valamelyiket. Kocsiba ülünk, így még ha esik is az eső, nyugodtan barangolhatunk. Elővettük a mobiltelefont, és a térkép segítségével próbáltunk tájékozódni, hogy hol milyen kolostor található. A legközelebbi, a jazaki Szent Miklós kolostor mindössze 3,5 km (hegyi úton). Úgy döntöttünk, oda megyünk, igen ám, de nem kocsival, hanem gyalog vágunk neki az útnak. Ha már előző nap a toronyba fel tudtunk jutni, most a jó aszfaltos úton miért ne érhetnénk el könnyedén Jazak-ot. Az út felfelé vezetett, és a város szélén már kevés volt a levegő a tüdőmben. Megálltunk, pihentünk, majd ismét elindultunk. A mobil kijelzőn követtük az útirányt, de nemhogy kisebb távolságot mutatott volna, hanem inkább még többszáz métert. Talán eltévedtünk? Az út állandóan felfelé ívelt, és mikor már teljesen kimerültem, vissza akartam fordulni.

 

 

Ekkor egy idős nénikét pillantottam meg az úton, szembe jött velünk. Köszöntünk egymásnak, én elmondtam, mi járatban vagyunk, a Szt. Miklós kolostorba szeretnénk elzarándokolni, de úgy tűnik, hogy eltévedtünk. – Jó úton haladnak – mondta –, de ez kerülő út, amely bevezet a városba, és onnan kell felmenni a kolostorba, az még legalább 3 km. Azonban itt nem messze van jobbra egy nyári út, ha azon végig mennek, legalább 1 km-rel lerövidítik az utat. Megköszöntük a tanácsot, s most megújult erővel indultunk tovább. Rátaláltunk a nyári útra, hatalmas fenyőfák között. Az erdő mélyén csak a madarak éneke törte meg a csendet. Latyakos, néhol ragadós, sáros volt az út az éjszakai eső után, de haladtunk. Majd ismét aszfaltos útra tértünk, és itt már messziről megláttuk a kolostort. Kívül-belül gyönyörűen felújított épület. A csengetésre egy apáca jött ki. Megkérdezte, hogy szeretnénk-e bemenni a templomba is, ha igen, akkor nekem egy szoknyát kell magamra venni, nadrágban oda nem léphetek be. Hálát adtunk az Úrnak ezért a kegyelemért, hogy ide is eljutottunk. A templomban megpihentünk, és visszaindultunk. Útközben merítettünk a jazaki forrásvízből. Ismét az erdei útra tértünk, ám most nem volt könnyű, mert felfelé vezetett.

Egyik kezemben a rózsafüzér, a másik kezemmel hol az ágakba kapaszkodtam, hol a férjem kezébe. Igazi keresztút, ahol Krisztus keresztútjáról elmélkedtünk.

Így értük el az autóutat. Az út mentén találtunk egy padot, és arra rázuhantunk mind a ketten, jócskán kimerülve. A néni ismét ott termett, leült mellénk. Megköszöntük neki a segítséget, ő pedig azt válaszolta: a legfontosabb az, hogy megtettük a kötelességünket. Hála Istennek, férjem azóta is jól érzi magát. Ismét kerékpározik, dolgozik, és naponta elismétli: – Látod, jól vagyok, Isten csodát tett velem, meggyógyított!

 

 

Fotó: Foundry Co/pixabay (nyitókép), cikken belüli fotók a szerző albumából

Legújabb könyveink: