Békekocka az iskolában – kicsik és nagyok közös tapasztalata

Olvasási idő: 4 perc

Egy nap a tavaly novemberi életigét elmélkedtem, ami a békeszerzésről szólt. Feltettem magamnak a kérdést: Én mit teszek a békéért? A kérdésem után jöttek bennem a válaszok… A gyerekekkel nagy dolgokat tehetünk! Eszembe jutott az iskolaigazgató, akit bár közelről nem ismertem eddig, de láttam, hogy egy nyitott szívű és az emberi problémákra érzékeny hölgy. Advent idején minden héten meghívja a plébánost, hogy gyújtsa meg a gyertyát a koszorún, és az egész iskola jelen van az udvaron. Ez egy kellemes hangulatú, állami iskola. Gondoltam, megosztom vele az ötletemet, hogy éljük közösen a békekockát az iskolában advent idején. Ez lehetne a karácsonyra való felkészülés.

Ebben az általános iskolában ketten vagyunk hitoktatók. Mielőtt beszéltem volna az igazgatónővel, megosztottam az ötletem a másik hitoktatóval is, akinek tetszett a felvetésem, bár nem tudott ennek szervezésében részt venni. Aznap az óráim után épp szabad volt az igazgatónő és tudtam vele beszélni erről. Azt mondta, hogy ez egy szuper elképzelés, csináljuk meg! De a békekockát és az ötletünket a tanári karnak is szeretné bemutatni, mert fontos neki az ő véleményük, hogy ők mit szólnak hozzá.

A tantestületnek nagyon tetszett az ötlet, hogy minden héten, amikor meggyújtjuk a gyertyát, a gyerekek és a tanárok is kihúzzák a békekocka valamelyik oldalát, és megpróbálják az adott héten megélni az adott „küldetést”.

Eljött a nap, amikor meggyújtotta a plébános az első gyertyát az adventi koszorún és az igazgatónő úgy konferált be, hogy most pedig egy meglepetés fog következni. Ekkor én felvezettem a békekocka használatának aktualitását, és hogy mit is jelent ezt megélni önmagunkkal és másokkal. A kocka oldalai:

– szeretem a másikat,

– megbocsátok a másiknak,

– elsőként szeretek,

– mindenkit szeretek,

– meghallgatom a másikat,

– szeretem a mellett lévőt.

A kérdésemre, hogy tetszik-e ez az ötlet, lelkes igen volt a válasz. Amikor a végén vonultak vissza a terembe a diákok és tanárok, mind a 400-an, örömmel és megköszönve húzták ki a kocka valamelyik oldalát. Te melyiket húztad? – kérdezték egymástól kíváncsian. Az udvaros is lobogtatva mutatta, hogy ő is húzott.

A konyhán dolgozók siettek az általam elkészített paravánhoz, ahol elolvashatták a magyarázatokat és tapasztalatokat a béke kocka mind a 6 oldalához.

Egyikük ujjongva megjegyezte, miközben olvasta, mit jelenthet az, hogy elsőként szeretek: „De hát én pont ilyen vagyok!”

Majd az igazgatónő kérésére az osztálytermekbe is be kellett vigyem a kocka oldalainak magyarázatát, hogy az osztályfőnökök olvassák fel. Akkor hallottam, amint mondja az egyik tanitónő: „Gyerekek, ezek a gondolatok az egész életetekben fontos lesz!”

Vagy másik teremben ezt hallottam: „Talán azért húztad ezt az oldalt, mert pont ebben van javítani valód!” Mire a kisgyerek: „A következő héten a zöld színűt szeretném húzni, mert szerintem abban jobban kell javulnom.” A portás anélkül, hogy megkértük volna, gondolt azokra is, akik később érkeztek és máris nyújtotta a kosarat, hogy ők is húzzanak ki egy gondolatot.

Az igazgatónő odajött és átölelt: „Köszönöm, Marianna! Nekem ez a nap az egységről és az örömről szólt!” Én viszont kellett, hogy mondjam neki, hogy nélküle nem jött volna létre ez a történet, hisz azért tudtam vele megosztani ezt az ötletet, mert nyitottságot, befogadást érzek a részéről. Valamint a tanári kar is azért fogadta el ezt a projektet, mert megtapasztalják az ő szeretetét és bizalmát feléjük. Hálás volt ezekért a szavakért. A rengeteg elfoglaltsága mellett mindig jutott ideje rám, hogy megosszam vele a következő heti ötletemet, tervemet és ő egyeztetett a tanárokkal, és megcsináltuk. Ami meglepő volt számomra, hogy több tanár felajánlotta a szíves segítségét, és kifejezték tetszésüket a projekttel kapcsolatban. Igyekeztem velük együtt dolgozni, bevonni őket, kérdezni a javaslatukat. Egyedül nehéz lett volna ezt hordoznom, ezért nagy segítség volt, hogy megoszthattam a Fokoláre közösségemben, ami történik, és tudtunk erről együtt gondolkodni.

A második gyertyagyújtásnál sok bátor kisgyerek merte elmesélni a mikrofonba, hogy a kocka melyik oldalát húzta és hogyan élte meg a kihúzott küldetést. Elcsodálkoztunk és meglepődtünk, hogy a gyerekek többet értenek meg ebből, mint gondolnánk. A következő hétre azt határoztuk el, hogy lerajzolhatják, mit jelent számukra a béke, valamint leírhatják, hogyan tudják ezt megvalósítani ezekben a napokban. Össze is gyűlt pár darab, amit kiraktam a paravánra.

” Én azt húztam, hogy meghallgatom a másikat. Segített abban, hogy amikor anyukám mondott nekem valamit, én nagyon figyeltem arra, amit mondott.”

„Én azt húztam, hogy mindenkit szeretek. Ezen a héten nagyon figyeltem az osztálytársaimra és azt érzem, hogy az egész osztály közelebb került hozzám.”

„Én azt húztam, hogy megbocsátok a másiknak. Az egyik osztálytársammal összevesztünk, de mondtam, hogy béküljünk ki és kibékültünk. Nekem ez nagyon jó élmény volt.”

A 3. gyertyagyújtásnál már a sajtó és szegedi tévé is jelen volt, mivel egy jó célból rendezett díjátadást szervezett az iskola, de az igazgatónő emellett bemutatta a béke projektet is, amit élünk az iskolával és kérte, hogy én is beszéljek erről.

A 4. gyertyagyújtásra a több éves hagyomány szerint az igazgatónő kezdeményezésére átvonult az iskola a templomba, és szép karácsonyi megemlékezést tartottak a diákokkal. Az ünnepség után hazamenet az egyik nyolcadikos lány észrevett engem, kiszállt a kocsijukból, szaladt felém és mondta lelkesen, hogy ő mindenképp boldog karácsonyt akart kívánni nekem és átölelt. Meghatódtam, mert hisz én nem is tanítottam őt. Az anyukája a kocsiból integetett nekem. Az advent heteiben sokszor tapasztaltam meg a diákok különleges köszönésüket felém, megszólításaikat, ölelésüket. De én tudom, hogy ez nem nekem szól, mert itt valami Többről van szó. A Szentlélek ott fúj, ahol akar és ahol nyitott szívre talál… Ezzel a projekttel elhintettük a béke magjait és gondolom, nem múlik el nyomtalanul a sok szívben.