De jó, hogy te látsz!

A szeptember végi eső csendesen áztatta a főváros utcáit. A leveleket vörösre festette a trónját épphogy elfoglaló ősz úr. Akár dühös kisgyermek piruló arcán a könnyek, úgy ültek meg rajtuk az esőcseppek. A még zöldellő fák büszkén álltak díszsorfalat a távozó nyárnak, mely erőtlen botorkált tova, meg-megmelengetve elhaló sóhajával a nyirkossá váló levegőt.

Ez a különös világ elmosódott olykor, miközben a metró felé tartottam. Fáradt, sérült idegrendszerem elvesztette az irányítást, és olyanná vált, akár a remegő kezű bábmester. Hol megragadta a zsinórokat, hol kicsúsztak az ujjai közül. Homály és tiszta kép váltakozott. A járda olyanná vált, akár a fényesre csiszolt ónix. Hevesen kalapáló szívvel álltam meg a zebránál, s az elrohanó autókat figyeltem. Ide-oda forgattam a fejem, miközben reméltem, hogy valaki megáll majd, és lát helyettem is. Dühös autós dudált rám. Nem vettem észre, hogy megállt. Átkozott látásszűkület! Gyorsan elnéztem a másik irányba is. Az autós egyre dühödtebben nyomta a dudát, s az sikoltott, kiáltott, mint a palackból kiszabadult szellem. Nekem viszont bizonyosság kellett. Végül leléptem az úttestre, és szaporán szedve a lábaimat, átsiettem. Emberek rohantak tova mellettem, de én csak álltam ott egy percig, kifújtam a bent tartott levegőt.  Végre lefelé indulhattam a graffiti szörny, az aluljáró gyomrába. Emberek jöttek nekem, és embereknek futottam neki. Nem láttam őket, és ők nem gondolták, hogy nem. Szemek siklottak át a táskámon és a gyengén látók kitűzőjén. Egy fiatal férfi az arcomba bámult. A szemem éppen fókuszált. Dühös fintor jelent meg az arcán, mintha megsértettem volna. Másvalaki erővel a vállamnak ütközött, és a fejét csóválta. Egy pillanat alatt öltötte magára arcom az őszi fák színét. Azután kihúztam magam. Nem! Nem fogom bűnösnek érezni magam! Semmit sem tettem!

Mentem tovább, alig tudtam kikerülni valakit, amikor megláttam a férfit. A tömeg áradó hullámként nyílt szét két oldalra, hogy kikerüljék a „bosszantó akadályt”. A férfi lelkének tükrét homály fedte. Vak volt. Én a többi embert gondoltam annak. Előremeredő, üres tekintet… az érzelmek elé gördített függöny. Mennyi szegény vak! S akkor a férfi megtorpant. Szólásra nyitotta a száját, de senki nem figyelt. Én is megtorpantam. S csak álltunk a hömpölygő tömegben.

Két kihullt darabka a társadalom „tökéletes” kirakósából.

A férfi számára a világ volt láthatatlan.  A világ számára pedig ő. Ám én ott voltam a szemre telepedő teljes sötétség tapasztalatával a szívemben. Most is az vitt előre, kalapálva, akár a csapdába esett madár. Elúsztam az embertömegben a férfiig, és belé karoltam. Nem engedtem, hogy elsodródjon. Felfogtam a záporozó, figyelmetlen lökéseket.

– Segíthetek? – kérdeztem.

– Nagyszerű lenne – simult ki az arca, s keze már nem markolta olyan görcsösen a fehér botot.

– A villamoshoz szeretnék eljutni – fordult előre, újult elszántsággal az arcán. S miközben felfelé indultunk, erősen kapaszkodott belém. Körmei szinte a bőrömbe vájtak, de nem zavart, nem bántam. Az emberek bosszankodtak, cipőik sarkát jelentőségteljesebben csapkodták a lépcsők kövére. Nem törődtem velük.  Csak a férfira figyeltem. Ő azonban nem beszélt, csendben szuszogott. Mégis ez a csend, mintha teljesen ki lett volna töltve kettőnk között. Láthatatlan kötődés volt ez, amit csak két, lépcsőn botorkáló és nem tovarohanó ember érthetett. Felérve kellett némi idő, amíg szemem hozzászokott a fényhez. Egy pillanatra megtorpantam. A férfi nem siettetett.

– Jó irányba megyünk? – kérdezte meg egy kis idő után csendesen. Volt valami mély, bánattal átitatott hangjában, ami nyílvesszőként fúródott a szívem közepébe.

– Igen – feleltem kissé bizonytalanul, majd elindultam vele a sárga villamosok felé. Idegesség szorította össze a mellkasomat. Nem tudtam, hogy megtalálom-e majd a megfelelőt. Hiába értem egyre közelebb a folyamatosan vibráló, váltakozó elektronikus kiíráshoz, egyszerűen nem tudtam elolvasni. A megálló tábla alá kihelyezett papírmenetrend szürke betűi és számai pedig homályba vesztek. A kissé remegő kezű bábmester újra munkába állt. Nemcsak a dróttal szerencsétlenkedett, hanem időről időre még tejfehér vagy színes foltos üveget is gördített a szemem elé. Reméltem, hogy a fekete nem kerül majd elő. Fárasztó nap volt, és még nem ért véget. Még nem fáradhatott el! S ez a férfi… ez a férfi számít rám! Én ajánlottam fel, hogy segítek. Nem! Meg tudom oldani! Megnyaltam hirtelen kiszáradó ajkam, majd be is haraptam idegességemben. Pislogtam kettőt és hunyorogtam. Úgy éreztem, sikerült kiolvasnom a helyes adatokat. Tovább indultunk. A férfi végtelen türelme és belém vetett bizalma meglepett és zavarba hozott. Segítettem neki felszállni a villamosra. Majdnem visszaesett. Nem találta a kapaszkodót. Körülötte egyre csak tülekedtek az emberek. Nem számított sem Isten, sem ember. Vagyis talán egy. Ők maguk.

Bizonyára nagyon sürgős dolguk volt. Halaszthatatlan. Mikor lettünk ennyire vakok egymásra? Vakság… mennyiféle van.

Gondolataim közül a férfi szakított ki. Fent állt a villamoson az ajtóban. Kezével görcsösen markolta az egyik kapaszkodót. Újra szúrást éreztem a mellkasomban. Vajon eléri a célját? Tudja, hogy mikor kell leszállni? Ezekre nem kaphattam választ, mert a villamos készen állt az indulásra.

– De jó is, hogy maga egészséges, és lát! – mondta még a férfi, de válaszolni nem tudtam, mert az ajtó becsukódott. Én pedig álltam ott, a távolodó sárga járművet figyelve.

De jó, hogy maga lát!

Furcsa félmosoly kúszott az arcomra. Kicsit keserű volt, kicsit vidám, kicsit elmélázó. Mennyi minden volt ebben az egy mondatban! S végül is igen! Milyen jó, hogy látok, ha nehezen is! Egyszerre voltam ma két világ határán. Látva mindkettőt, több lehettem, és talán a jövőben még több lehetek. Minden nap nehéz volt. Minden egyes kudarc nehéz volt. Aznap viszont valami megváltozott és a helyére került. Megszorítottam a zsebemben lapuló látássérült igazolványt. Nem egy okirat volt, ami azt bizonyította, hogy kevesebb vagyok. Azt bizonyította, hogy nem vagyok olyan, mint más. S ez végső soron nem rossz dolog. Még egyszer a villamos után néztem, de az addigra már eltűnt. Felsóhajtottam, és hagytam, hogy szegény bábmesterem tovább gyakorolja furcsa színdarabját.

^{Horváth Rebeka ezzel az írásával első helyezett lett a Vakok és Gyengénlátók Baranya Megyei Egyesületének országos irodalmi pályázatán.}