A kocka titka

Olvasási idő: 2 perc

Édesanyámmal és kisgyerekeimmel vettem részt idén a Fokoláre Mozgalom éves nagy táborában. Ezelőtt 12 évvel voltam Zánkán, 2013 márciusában, ami szerintem sokaknak emlékezetes maradt sok-sok év távlatából is: hóvihar, Ferenc pápa megválasztása, ráadásul nekem még a 26. születésnapom is akkorra esett.

12 évvel később:

Gödöllő. Egy majdnem 5 éves kislánnyal és egy majdnem 2 éves kisfiúval, továbbá pedagógus édesanyámmal mentem. Kislányom a legfiatalabbak, a Gen4-ek csoportjában nagyon jól érezte, és fel is találta magát kis kortársai között. Utolsó előtti nap azt mondta, hogy ő haza sem akar jönni, hanem itt akar lakni…, de amilyen eleven, annyira érzelmes is. Néha engem is meg tud lepni.

Utolsó előtti nap este lementünk a táncházba. Beálltam vele a körbe, de a lépések ismertetése közben derült ki, hogy párcserés tánc következik. Szegénykém megijedt, hogy neki egy idegen, ismeretlen bácsival kell táncolnia, nem anyával. Én is nyugtatgattam, hogy nem kell félnie, én ezt a bácsit régről ismerem, ő is mondta kislányomnak, hogy melyik kislány apukája. De nem akart vele táncolni, meg szerintem úgy egyáltalán senkivel. Így kiálltunk a körből, hogy ne akadályozzunk másokat, és néztük, ahogy a többiek táncolnak. Majd kislányom egyszer csak elsírta magát. Rögtön ott termett 2–3 Gen3 fiatal a középiskolás korosztályból, akik rajtam kívül szintén nyugtatgatták az épp krokodilkönnyeket hullajtó négyévesemet.

Kérdeztük, miért pityeredett el. Azt mondta azért, mert ő mégis táncolni akart annak a kislánynak az apukájával, akivel az imént nem, de ekkor már egy következő tánc jött. A fiatalok rábeszélésére már mosolyogva állt be a következő körbe. Ezután pedig egyéni tánc következett (azzal ropta az ember, akivel akarta, úgy, ahogy szerette volna). Ekkor kislányom se szó, se beszéd, fogta magát, és odament egyenesen ehhez az apukához, és felkérte egy táncra.

Őszintén szólva, nagyon meg voltam lepődve, hogy mi történt, senki nem mondta neki, hogy vele kell táncolnia. Táncoltak egyet, utána pedig ez az apuka mondta nekem, meg a feleségének, akivel én közben beszélgettem, hogy a kislányom azt mondta neki: azért ment oda hozzá táncolni, mert azt dobta ma a szeretet-dobókockával még a szállásunkon, hogy:

„Mindenkit szeretek”.

Nekem ott megtelt könnyel a szemem, úgy meghatódtam ezen. Nincs még öt éves, és ez így eszébe jutott. Úgy, hogy nem én mondtam neki. Azt gondolom, sokszor nekünk felnőtteknek nem jut eszünkbe az elhatározásunk. Utána a teaházban elmeséltem ezt egy asztaltársaságban. Volt, aki ott azt mondta: „Látjátok, nekünk, felnőtteknek is így kellene! Van mit tanulnunk tőlük!”.

Később itthon is dobott a kockával reggel, és egyik nap volt, hogy valamit kértem tőle, de először nem akarta megcsinálni. Aztán pár perccel később azt mondta: „Na, jó, anya, kölcsönösen szeretjük egymást!” – ezen a reggelen ezt dobta a kockával. Így ment, és megtette, amit kértem. Megköszöntem neki, és megöleltem a kis testét, amelyben ez a nagy lelke lakozik. Büszke voltam rá.