Egy hajóban evezünk – Fiatalok a békéért

Olvasási idő: 3 perc

Nyolc hónap hajózás, harminc kikötő és kétszáz fiatal. A „Bel Espoir” nevű békeiskola-hajó 2025 márciusában indult Barcelonából és októberig lesz a Földközi-tengeren, összekötve annak öt partját. A hajón 25 fős csoportokban váltják egymást különböző nemzetiségű, kultúrájú és vallású fiatalok, akiket egyazon vágy mozgat: egy egységesebb világért való munkálkodás. Most együtt tölthetnek két-két hetet, megismerhetik egymást a vitákon és személyes barátságokon keresztül. A fiatalok többek között a Living Peace kezdeményezés nagykövetei és Fokoláre Mozgalom fiataljai közül verbuválódtak. Bertha el  Hajj Libanonból érkezett és a MediterraNew elnevezésű nevelési projektben vesz részt. Ő meséli el kéthetes utazásának tapasztalatát.

Néhány hete a MED25 projekt szervezésében két hetet a békeiskola-hajón tölthettem. Húszan voltunk a Földközi-tenger különböző országaiból – északról, délről, keletről és nyugatról – a hajónkat „Bel Espoir”-nak hívták. Barcelonából indultunk, s mivel az időjárás nem a vártak szerint alakult, egy ibizai megálló után Ceutába hajóztunk, és onnan szárazföldön jutottunk a marokkói Tetuánba, s onnan hajóztunk vissza Malagába.

Nemcsak egy utazásról volt azonban szó, hanem egymás életének, gondolatainak és kultúrájának megismeréséről.

Ilyen sok emberrel együtt élni egy hajón gyönyörű, de nem mindig könnyű tapasztalat. Minden nap másképp osztottuk fel a feladatokat: főzés, terítés, takarítás, mosogatás. Megtanultunk a vitorlázni is – ez az elején őrültségnek tűnt. Szívesen mondanám, hogy a végére szinte magától ment, de a valóság az, hogy nehezebb volt, mint gondoltam. Kezdtük megérteni, hogy valóban csapatmunkára van szükség, ahhoz hogy előrébb jussunk.

De nemcsak azért voltunk ott, hogy főzzünk és hajókázzunk, hanem hogy beszélgessünk: igazán beszéljünk egymással. Nyolc nagy témát dolgoztunk fel: a kultúra, az oktatás, a nők szerepe, a vallás, a környezet, a migráció, a keresztény hagyomány és természetesen a béke témáit. Nem elméleti szinten tárgyaltuk őket. Személyesen érintettek minket ezek a témák. Megosztottuk egymással szempontjainkat és időnként szembe kerültünk egymással. Voltak frusztráló pillanatok, néhány beszélgetés igaz veszekedéssé fajult.

De íme az igazság: egy hajóról nem tudsz csak úgy elmenni. Nem mehetsz haza, hogy aludj egyet a történtekre. Ott élsz a másikkal együtt. Együtt esztek, együtt hajóztok. Szó szerint egy hajóban eveztek. Ez mindent megváltoztat. Lehetetlenné teszi, hogy hosszan haragudj.

Muszáj beszélni egymással, muszáj meghallgatni egymást és időnként be kell látnod, hogy tévedtél.

Számomra ez volt a legerősebb oldala ennek a tapasztalatnak. Megértettem, hogy a konfliktusok nagy része, legyen szó személyes vagy országok közötti nézeteltérésről – nem a gyűlöletből születik, hanem az ismeret hiányából, az előítéletekből, a dezinformációból. És ahogy nekünk lehetőségünk volt megismerni egymást a hajón, úgy a világ is megteheti ezt. Ha mi felül tudtunk múlni évtizedes kölcsönös meg nem értettségeket szűk két hét alatt, akkor képzeljétek csak el, mi lenne, ha az emberek tényleg készek lennének meghallgatni egymást.

Sok váratlan dolgot is megismertem. Például, hogy más módon ünneplik a nagyböjtöt Európában és a Közel-Keleten. Hogy egyes országokban a vallások más szerepet játszanak a politikai és a közéletben, mint máshol. Európában gyakran magánügynek tekintik, míg a közel-keleti országokban a vallás alakítja a törvényeket, a politikai döntéseket és a hétköznapi életet. Ez nem elvont, elméleti tudás volt, hanem a saját bőrömön éreztem a különbséget a közös út során.

Leginkább az érintett meg, hogy minden különbözőségünk ellenére mennyi minden közös van bennünk. Sokat nevettünk. Táncoltunk. Együtt voltunk tengeribetegek. Együtt böjtöltünk, hiszen a nagyböjt és a ramadán idején hajóztunk. Művészi alkotásokat készítettünk, könyvet olvastunk, vicceltünk, sok nyelven imádkoztunk egyszerre, felfedeztük a kereszténységet, az iszlámot, a hinduiuzmust, a zsidó vallást. Szabad ég alatt aludtunk, átéltük a csönd szent pillanatait is.

Mindezen keresztül megértettem, hogy

a béke nem valami távoli és elérhetetlen dolog, hanem egy nagyon emberi valóság. Kaotikus és erőfeszítést kér. De lehetséges.

Megváltozva értem haza. Nem mintha minden problémánkat megoldottuk volna, de most már hiszem, hogy a béke nem álom, hanem döntés. Egy olyan döntés, mely azzal kezdődik, hogy meglátom és meghallgatom embertársamat. Ha húsz ismeretlennek ez sikerül egy hajón, a tenger közepén, akkor van remény a világ többi részének is.