Szemtől szemben Istennel

Amikor ötéves voltam, májusban édesanyám elvitt a templomba rózsafüzért imádkozni. Olyan örömteli pillanatok voltak ezek, hogy azt kívántam, bárcsak örökké tartanának, és mivel az öröm Jézushoz kapcsolódott, megértettem, hogy mindig velem kell lennie. De akikkel Ő mindig ott volt – gondoltam gyermeki agyammal –, azok a papok: ezért mindenkinek azt mondogattam, hogy ha felnövök, pap leszek! Aztán felnőttem, és mindent elfelejtettem, sőt, már nem is jártam templomba, mert vidéken, ahol éltem, nem volt templom.

De nemsokára, sok esemény folytán, Isten újra hívott, ha másképp is: arra, hogy a fokolárban köteleződjek el, Neki szentelve az életem. 1978 júliusában Firenze mellett, Loppiánóban éltem közösségben, mikor apám súlyosan megbetegedett és meghalt.

A temetés után, Loppiánóba visszatérve, a telefonban hallottam, hogy édesanyám mindig sír.

Egy nap úgy éreztem, hogy meg kell szólítanom Jézust, és azt kell mondanom neki: „Ha tényleg azt akarod, hogy kövesselek, akkor közbe kell avatkoznod!”. Néhány nap múlva felhívtam édesanyámat, aki azt mondta, hogy nem érti, mi történt, de derűsnek érzi magát, és ő vigasztal másokat.

Isten közbelépett: számomra ez annak a jele volt, hogy tényleg azt akarta, hogy teljesen az Övé legyek.

Ez a felismerés egy pillanatra kiszakított a mindennapi élet rohanásából, arra hívott, hogy összpontosítsak, és lelkiismeretvizsgálatot tartsak, arra késztetett, hogy így próbáljam megérteni a jelen pillanat üzenetét.

Néhány évvel később történt: a svájci Montet-be költöztem, a mozgalom egy másik “városkájába”. Megkérdeztem Jézust, hogy miután már tizenkét éve elhagytam a földjeimet, nem gondolja-e, hogy folytathatnám a munkát a földeken.

Amikor megérkeztem, arra kértek, hogy a ház karbantartásában dolgozzak, de este közölték velem, hogy a kertben dolgozó fokolarino elmegy, és megkérdezték, hogy átvenném-e a helyét.

Micsoda nagy öröm! Az jutott eszembe, amikor Chiara Lubich és az első fokolarinák kérték, hogy eljussanak a Föld végső határáig. Én nem kértem ilyen nagy dolgot, csak azt, hogy visszatérhessek a földekhez. És Ő teljesítette ezt a kis kívánságomat! Ebben a kertben aztán rendkívüli dolgokat tettem!

Természetesen ezt a jutalmat nem csak magamnak szóló elismerésnek tekintem, mert a fokolár-társaim lelki támogatása nélkül nem csak túlélni és fejlődni nem tudtam volna, de el sem tudtam volna indulni ezen a lelki úton, és bizonyára nem tudtam volna oly sok éven át Afrikában élni és dolgozni.

A másik dolog, amit Istentől kértem, az volt, hogy személyes kapcsolatot találjak Chiarával. A találkozási alkalom a felelősök és helyetteseik éves találkozója lehetett volna, de az esedékes találkozó előtt egy hónappal azt megkérdezték tőlem, hogy valaki más átvehetné-e tőlem ezt a felelősséget. Igent mondtam, pedig ez azt is jelentette, hogy nem mehetek a várva várt találkozóra.

De ez volt az Elhagyott Jézus arca, aki ugyanúgy Chiara Jegyese, ahogy az enyém. Így hát teljes mértékben csatlakoztam Őhozzá! Aztán úgy alakult, hogy Mollens-ben találtam magam, ahol Chiara fogadott minket a nappalijában, és olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást! Isten felejthetetlen pillanata!

Amikor pedig már azt gondoltam, hogy életem hátralévő részében Montet-ben maradok, jött a meghívás, hogy menjek a központba, és dolgozzak Chiara kertjében. Egy nap a házának fokolarinái bizalmasan elmondták nekem: Chiara azt mondta, hogy amikor dolgozni lát, az a benyomása, hogy mindig imádkozom.

Attól a pillanattól kezdve, azért, hogy hűséges legyek ehhez a szerető tekintethez, arra kérem Istent, hogy tegyen imává mindenben, amit teszek!

Aztán jött az a tizennégy év Algériában, amikor Isten egy másik kultúrával, egy másik vallással való találkozást ajándékozott nekem. Amikor megérkeztem, semmit sem tudtam az iszlámról, és az első dolog, amit tettem, a tájékozódás volt – hagytam, hogy megkérdőjelezzék a hitemet.

Nemcsak megismertem az ő hitüket, az én hitemet is elmélyítettem: még jobban belemerültem Isten szeretetébe. Isten szeretetből emberré lett, olyan lett, mint én! Isten szeretetének olyan mélységeit tapasztaltam meg, hogy az algériai élményeimet a mennyország elővételezésének láttam. Miért?

Ha a mennyországban mindannyiunkat a szeretet fog egyesíteni – és nem lehet megkülönböztetni, hogy a szeretet vagy Isten irgalma miatt érkeztünk-e –, ha ott a földi hitünkre való tekintet nélkül együtt fogjuk élvezni Isten látását, akkor – ha már e földön egyek leszünk, muszlimok és keresztények, ha túllépünk az egyéni hitünkön, túllépünk a vallásokon – egyek vagyunk Isten szeretetében!