Egy különleges futás anyák napján

Agyagos sár, ömlő eső, metsző szél, öt fok, május 5. És egy vállalás: életem első terepultra futása, 66 km a Zalai-dombságban. Írhatnék arról, miért futok, miért kapcsol ki, hogyan találom meg a belső békémet egy többórás futásban. De ez az írás most nem erről szól. Nem egy hobbiról, nem egy sportteljesítményről, hanem jelekről, az Istennel való párbeszédről és a búcsúról.

Az elmúlt 37 évem minden május 5-je másvalakiről szólt, arról, aki világra hozott, édesanyám születésnapja volt az, ami oly sokszor – idén is – egybeesett anyák napjával. De azóta a februári este óta, amikor hívtak a tűzoltók, hogy menjünk édesanyám házához, mert minden kiégett, neki nincs már a földön ünnepe. Őt magához ölelte az Isten a füstben, a tűzben, s hiszem, hogy meg is tisztította az utolsó pillanatok szenvedésével.

Sok minden történt azóta, a hirtelen sokk hetei, a veszteség, a gyerekeim fájdalma, a pusztítás felszámolása, ami utána maradt, a temetés, a kezdődő gyász. Közösségben, aktívan, muszájból megéltük, elfogadtuk, keresve mindennek az értelmét. De a belső elengedés valahogy elmaradt.

És eljött május 5-e. Hónapok óta készültem erre a zalai versenyre, talán az edzések is erőt adtak, amikor a lelkem gyengült a gyászban. De a verseny előtti napon döbbentem csak rá, hogy anyukám ezen a napon lenne 66 éves. Én meg 66 km-t tervezek futni. Nem vagyok egy számmisztikus, de nem tudtam nem az Istentől venni ezt a jelet, amivel nekem dolgom van. Örülni kezdtem. Akkor ez egy kapcsolat, egy számvetés, egy lehetőség végigimádkozni Vele az életét, ami azért befejezetlenül ért véget. Annyit tusakodott belül az Istennel, pedig tudom, hogy vágyott Rá. Akkor nekem nincs más dolgom, mint átimádkozni, kilométerről kilométerre, évről évre, a küzdelmeit, a haláláig tartó keresését.

Szörnyű rossz idő lett azon a vasárnapon, nem is értettem, hogy lehet ez májusban. De tudva a feladatomat, várva a belső találkozást, nekiindultam.

Nem akartam mást, mint „végigfutni a pályát”, anyukámmal, anyukámért ezen a különös anyák napján.

Mentek az órák, a kilométerek, jöttek a nehézségek, a sárban elakadó lábak, a fogyó energia, az agy tompulása, az átázott cipő, a kezeim lefagyása, de csak futottam. És futottam. Ilyen hosszú imám talán még soha nem volt. Tudatosan, tudattalanul, meditálva, amikor az agy már nem gondolkodik, csak jelen van. Majdnem nyolc óra kellett a célba éréshez.

A célba éréshez? Akkor és ott végigfutottam a pályát, a feladatot teljesítettem. De hiszen mi még úton vagyunk… tehetünk, szerethetünk, dönthetünk Mellette!! Ugye már Te is segítesz, odaátról, anyu?