Az R-faktor - homlokrajz egy elégetett papír hamujával

Olvasási idő: 5 perc

Kockás füzetjeimben lapozgatok, a K. dossziét mobilon görgetem végig, aztán mohón megnyitom a Kaddis…-t, mikor megálljt parancsolok magamnak. «„Nem!” – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen…». Így kezdődik ez a Kertész-könyv, mely nyitány tisztán megerősít legfrissebb elhatározásomban, miszerint kizárólag azután engedem magamat bele … a meg nem született gyermekért-be, hogy végre-valahára kipréseltem ezt az elbeszélést lelkem szégyenlős részéből és elmém elérhetetlennek hitt tartományából. Önjutalmam tehát egy számomra ismeretlen történettel történő ismerkedés lesz – de nem ezért határoztam el, hogy „vallomást teszek”.

Mondanám, hogy az irodalmi Nobel-bizottság 2002-es döntésének köszönhető, hogy elindultam ebbe az irányba. Azzal, hogy a díjat Kertész Imrének ítélték, felkeltették az érdeklődésemet iránta. Ám ez badarság, legalábbis ami a saját út- és identitáskeresésemet illeti: erre legfeljebb ráerősített ez a mozzanat. Ami viszont kétségkívül katalizálta ezt a folyamatot, az a kitüntetett személy elleni otromba támadássorozat volt: az „imrekertészezők” ugyanis rajtam is jelentősen taszajtottak azzal, hogy nyilvánosan megkérdőjelezték egy honfitársunk magyarságát. Az én csendben felháborodott reakcióm erre az volt, hogy megvettem és elolvastam a Sorstalanságot, mely művet aztán felhasználtam egy szakdolgozathoz: annak jártam utána, hogy milyen volt a hazai sajtóban a hír tálalása és fogadtatása. Ezt követően a Gályanaplót és a Kudarcot is beszereztem, és hónapokig juszt is csak zsidó szerzők alkotásait forgattam.

Kertész Imre Nobel-díjas magyar író 2007-ben (fotó: Segesvári Csaba)

Ezt megelőzően szinte csak olyan kiadványok és újságcikkek kerültek a kezembe, amik erősen általánosítva és roppant negatív színben tüntették fel ezt a népcsoportot és közismert magyarországi „alakjait”. Tény, hogy Kun Bélát és Szamuely Tibort a mai napig megátalkodott gazembernek tartom, akárcsak Gerő Ernőt és Péter Gábort. Ugyanakkor azt már akkor sem értettem, hogy mi a baj teszem azt Jászi Oszkárral vagy Weisz Manfréddal. Azt is igencsak furcsálltam, hogy otthon miért hangzik el temérdek zsidó vicc és jiddis kifejezés, miközben nekünk elvileg semmi közünk ehhez a közösséghez. Nem értettem, miért számít, hogy ki milyen származású, de paradox módon én is elkezdtem vizslatni, férfiakat és nőket egyaránt, hogy szerintem zsidók-e. Ezzel egy időben életem egyetlen igazgatói dicséretét – „Tanulótársai történeti tudatának elmélyítéséért” – egy Holokausztról tartott előadásért kaptam, végzős koromban. Érettségin a II. Világháborút akartam húzni. Azt kaptam. „Csillagos” ötösre vizsgáztam. A töritanárom büszke volt rám. Én is magamra.

Ekkortájt gyakran nézegettem a tükörben az orrom görbületi szögét. Határesetnek találtam: se nem sas, se nem kampós. (Krumplinak sose láttam.) Pár évvel később telefonáltam a 4-es 6-os villamoson, és ezt kifogásolva (!) belém kötött egy fazon, valami olyasmit óbégatva, hogy ezek a zsidók mindig ilyen szemtelenek. Még akkor sem tudtam komolyan venni, amikor arcon csapott a megállóban. Nevetve csóváltam a fejemet. „Te nem vagy normális”, mondtam neki, és besiettem a munkahelyemre. Sanyinak, a portásnak fakadtam ki – remegve. Ott kezdett leesni, milyen otromba atrocitás ért. Jó ideig senki másnak nem hozakodtam elő vele. Azt hiszem, azért, mert nem tudtam hova tenni. Snitt. Pár éve összeszólalkoztam egy a környékünkön lakó fazonnal, mert meguntam, hogy állandóan odaszaratja a kutyáját a velünk szemközti füves területre. „Természetesen” még neki állt feljebb, és elkezdett hőbörögni, majd egy huszárvágással zsidózni, de fogalmam sincs, mi vezette ide, mert számomra ez egy újabb „megáll az eszem, ezért elakad a szavam” kategóriát képviselt.

A sorminta közel-keleti darabja: Jeruzsálem óvárosában sétáltam Laci barátommal, és épp az albérlete utcájába értünk, amikor egy arab fiúcska először megpróbált kigáncsolni, aztán pedig megütni. Mindkét kísérlete kudarcba fulladt, mert nem voltunk egy súlycsoportban. És hát szerencsém is volt, mert teljes elképedésemmel egy időben megjelent két gépfegyveres izraeli rendfenntartó a sarkon, mire a kis suhanc visszaiszkolt az eseményeket sutyorogva figyelő haverjaihoz. Következő izraeli utamra Edith Eva Eger A döntés című könyvét vittem magammal, és ahogyan a tel-avivi tengerparton olvasgattam, szétáradt bennem a bizonyosság: nem tudom, milyen módon és mértékben, de nekem közöm van ehhez a sorsközösséghez.

Hamarosan kiderült, hogy hatodik érzékem ebben sem hagyott cserben. Egyik dédanyám keresztlevelében ugyanis az “izraelita” volt megadva. Hallomásból ismerem csak a dokumentumot, mert miután előbb ő, aztán egy szem fia is távozott az élők sorából, a menye elégette a papírt. Féltette a gyerekeit, holott ekkor már a ’70-es években tartott a történelem. Rauschnitzer Szidónia is féltette, a fiát meg az unokáit egyaránt, ezért soha nem beszélt nekik arról, az unokáinak legalábbis biztosan nem, hogy milyen – földrajzilag tatai – családból származik. Fogalmam sincs, miken ment keresztül, mit érezhetett az antiszemitizmus tombolása idején, ahogy arról sem, hogy vajon amiatt nem hurcolták-e lágerbe, mert katolikus szertartás szerint kötött házasságot és felvette a férje vezetéknevét. Sokszor fantáziáltam azon, hogy milyen beszélgetéseket folytatnék vele, ha találkoznánk. Csomó mindent kérdeznék tőle. Szerintem őszintén válaszolna. Valahogy így:

Szidimama: 1945 után össze kellett szednem magamat. Nem először és nem utoljára.

Boti: Az összeszedések közül melyik volt a legnehezebb?

Sz: Az, amikor elsőszülött unokámat, Péterkét elvesztettük. Akkor, 1954 nyarán, meg akartam halni, utána akartam magamat vetni arra a járdaszakaszra, ahová kizuhant az ablakból.

(…)

B: Apukám szokta mondani, hogy nekünk csak megszületni volt nehéz.

Sz: Apukád nagy hantás. Sokszor bele sem gondol, miket hord össze.

B: Sok terhet cipel, és úgy tesz, mintha ez nem így lenne. Mint az örkényi figura, akitől megkérdezik az utcán, hogy van. Jól, feleli. „És mi az, amit maga után húz?” Ja, azok a beleim.

Sz: Sajnálom, hogy nem tölthettem vele több időt. Jót tett volna neki.

Famíliám ezen ágának históriás kódexeiből nemhogy lapok sokasága hiányzik, hanem egész fejezetek. Ezeket szeretném pótolni, már amennyire ez lehetséges. Ezért bányásztam ki ezt a bizonyos „R” betűt a kincses ládikóból, ékeltem vezeték- és keresztnevem közé, és viselem mostantól: megmagyarázhatatlanul^*.

* A jesivában föl-alá járkál egy tanuló, könyvvel a kezében, és azt ismételgeti:

– Nem értem, nem értem…

Arra megy a rabbi és megszólítja:

– Mutasd, fiam, mit nem értesz. Majd megmagyarázom.

Mire a nebuló:

– Megmagyarázni én is meg tudom, de nem értem.