Fura szomszéd avagy merj szeretni

Amikor a mostani lakóhelyünkre költöztünk, hamar rájöttünk, hogy itt lényegesen közelebb állnak egymáshoz az emberek, mint az előző helyen, ahol sokkal távolabb voltak a lakások.

Napokon belül sikerült megismerni a közelünkben lakókat. Igyekeztünk mi is beilleszkedni az itteni életbe. Hamarosan felfigyeltem Tiborra, akiről az a vélemény járta, hogy fura alak, s tapasztaltam is, hogy igyekeztek tőle tisztes távolságban maradni az emberek.

Nehéz élete volt. Családja felbomlott, pedig látszott a beszélgetéseink során, mennyire szerethette őket. A munkahelye megszűnt, és korábbi lakását is fel kellett adnia. Bár műveltebb volt környezeténél, mégis elhagyta magát, gyakran nem volt mit ennie, ruházatát, háztartását elhanyagolta. Legtöbbször egy kis ital maradt a társasága.

Elhatároztam, hogy semmiképpen nem veszem át környezetem előítéleteit.

Segítségemre volt ebben feleségem, aki teljesen egyetértett ezzel. Igyekeztem úgy tekinteni Tiborra, mintha csupa jót hallottam volna róla korábban.

Hamarosan észrevette ezt a másfajta bánásmódot, és egyre gyakrabban eljött hozzánk. Segíteni akart mindenben, amiben csak tudott, és kérni is mert tőlünk.

Ahogy múltak a hetek, egyre inkább éreztem, hogy igen nehéz helyzetbe kerültünk. Észrevettem magamon, hogy félteni kezdem családunk nyugalmát, és őszintén szólva nem is volt kedvem annyit társalogni vele, mint ahányszor igényelte volna. Egyre terhesebbnek láttam, hogy egy idegen mind kevésbé viselkedik idegenként velem, és sok időt vesz el tőlem. Gyanakvás volt bennem: vajon ez az ember nem csak élősködni akar rajtunk?

Ebben a helyzetben feleségemmel együtt fel kellett hogy tegyük magunknak a kérdést:

Vajon komolyan gondoltuk-e, hogy teljesen félretesszük az előítéleteinket, s hajlandók vagyunk elhinni, hogy mindenkiben, ebben az emberben is van pozitívum?

Egy nagy beszélgetés után újra elhatároztuk, hogy bármi legyen is, nem hagyjuk magára. Ezután ismét minden oly egyszerűnek tűnt, és nem esett nehezünkre például meghívni őt ebédre. A gyerekek is vették a lapot, megmutatták neki telefonkártya-gyűjteményük legújabb darabjait, vagy például kedvenc témájáról, a lovakról faggatták. Egy-két ebédmeghívás után boldogan újságolta, hogy ő is újra elkezdett otthon főzni, és főztjével gyakran megkínált minket is.

Egyik alkalommal, amikor váratlanul betoppant, éppen sürgős munkám lett volna. Mivel feleségemmel is megbeszéltük, hogy mindenképpen fontos lenne befejezni, el akartam őt küldeni. Ugyanakkor érzékeltem, szüksége lenne arra, hogy ne legyen egyedül. Támadt egy ötletem: elővettem egy széket, amelyet már régóta meg kellett volna javítanom és segítségét kértem. Igen készségesen segédkezett a munkában, s közben beszélgettünk. Nagyon szép együttlét lett belőle.

Egy fülledt, meleg délután történt, hogy az árnyékos szobában kerestem menedéket, s mivel igen fáradt voltam, lepihentem. Pár perc múlva megjelent Tibor és elmesélte, hogy hosszabb időre készül elutazni, de a csomagja nagy, a buszmegálló pedig messze. A lába is fáj, ezért megkért, hogy vigyem el az autóbuszig.

Legszívesebben nemet mondtam volna, de éreztem, ezt nem tehetem meg.

Összeszedtem magam és szó nélkül kivettem a slusszkulcsot a táskámból. Autóba ültünk, és már nem is éreztem a fáradtságot, rajta viszont láttam, hogy nagyon örül.

Három hónap múlva levelet kaptam az édesanyjától. Leírta, hogy mennyi reménnyel és elhatározással volt tele a fia, és hányszor emlegetett minket. Új életet akart kezdeni, de egy hirtelen infarktussal kórházba került, és meghalt.

A halálhír mélységesen megrendített. Azt hiszem, ma sem hagyna nyugodni a lelkiismeretem, ha akkor tovább pihentem volna. Az előítéletekre hallgatva pedig nem történt volna köztünk semmi sem. Újból megértettem, hogy soha nem tudhatjuk, mennyi időnk van az előítéleteket levetni, s a szeretet felépíteni.

Ez a történet a Családi album c. könyvükből való, amely megrendelhető itt.