Egy régi fotó hátoldalára

Valamikor 1986-ban a családi magazin újságírója faggatott arról, hogy milyen is az élet öt gyermekkel… Nézem ezt a képet, és nem tudom megállni, hogy ne fűzzek hozzá ‘kommentet’, vagy az én ódivatú nyelvemen szólva megjegyzést.

Amit most írok nem értékítélet, vagy netán kritika kíván lenni, csak szerény észrevétel. Azért tartom szükségesnek, mert tapasztalatom szerint a generációs különbségek mára sokkal erőteljesebbek. Ebből pedig az következik, hogy minden jó szándék ellenére elbeszélünk egymás mellett.

Amikor ez a kép készült, 35 éves voltam, s amint látszik, már öt gyermek anyja. Ez a mai világban szinte elképzelhetetlen. Jó esetben ilyenkor házasodnak, és várják az első babát. Megértem őket, a világ nagyot fordult, s nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap. Azt sem, hogy lesz-e miből ételt tenni az asztalra a gyermekeinknek. Nem tudjuk tervezni a jövőt…

Az összevetés másik észrevétele, ami tulajdonképpen az ismét előkerült fotó kapcsán tudatosult bennem, hogy minden rajtunk lévő ruhadarab ún. levetett holmi volt. Másoktól örököltük, kaptuk ajándékba. Természetesen egyik sem volt a mai értelemben vett menő, márkás ruhadarab. De az is eszembe jut, hogy mindez mennyire hidegen hagyott bennünket, nem számított fontosnak. Amennyire emlékszem mindezzel együtt nagyon boldogok voltunk, talán boldogabbak, mint a mai „trendi megfelelés” kényszerében élő fiatalok…

Az életünk súlypontja valahol egészen máshol volt. Nézem a fotót, s egyre-másra tolulnak fel az emlékek. Ahogyan akkoriban szerényen és mégis „gazdagon” éltünk.

Valóságos tapasztalat volt számunkra mindaz, ami az Apostolok cselekedeteiben olvasható: „A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon.” (ApCsel 4,32–35)

A sok-sok példa közül most csak egyet említenék. A mindennapi megélhetés mellett soha nem jutott volna saját erőnkből egy autóra, pedig arra akkoriban is nagy szükség volt. Áldott emlékű barátaink (Z. házaspár) nekünk ajándékozta a saját autóját, egy kék Wartburgot, mondván, nagyobb szükségünk van rá. Hosszú évekig segített bennünket ez a „kék paripa”, ahogyan elneveztük.

Most azon gondolkodom, hogy én, hogy mi, képesek lennénk-e ma is ilyen cselekedetekre. Lehet, hogy belepte a lelkünket a jóléti társadalom anyagias szemléletének pora?

Most a „járvány pánikban” igyekszünk minden oldalról bebiztosítani magunkat. Mértékkel, vagy mérték nélkül. Azt kérdezem magamtól, hogy mi biztos ebben az életben, mi az, ami felett rendelkezhetem? Csak a jelen pillanat, amit most megélhetek, amiben még rendezhetem a lelkem dolgait, amiben még Istenhez fordulhatok, amiben még szerethetek.