Egységben a menekülőkkel és a segítőkkel

2022. február 24-e bevonult a történelemkönyvekbe: megkezdődött az orosz-ukrán háború. Elképzelhetetlen, sokkoló ilyen híreket hallani a világ bármely tájáról, de még félelemkeltőbb a szomszédból. Az első hét aggódással, hírolvasással telt, próbáltam imádkozni, és adományt vittem a Nyugati pályaudvarnál gyorsan kitelepülő segélyszervezeteknek.

Az önkénteskedés számomra egy konkrét kéréssel kezdődött. Angoltudásom miatt engem kért meg karitász vezetőnk, hogy hívjak fel egy indiai fiatalembert, aki Ukrajnában volt orvostanhallgató, és most sokadmagával már napok óta úton van, épp Budapesten járnak. Felhívtam a számot, és aznap este már sikerült is harminc adag indiai melegételt vinnünk az itt tartózkodó fiataloknak. Az indiai kifőzde magyar vezetője, amikor megtudta, hogy a háború elől menekülő indiai diákoknak visszük az ételt, nem engedett fizetni. Az adománnyal épp időben értünk az átmeneti tartózkodási helyre, ahonnan a nagykövetség buszokkal szállította tovább a fiatalokat, de így a buszon három nap után végre újra melegételt, ráadásul „hazait” ehettek.

A háború második hétvégéjén, szombaton csatlakoztam a Nyugatiban az önkéntesekhez, akik a fáradtan, elcsigázottan megérkező menekülteket saját autóikkal vitték a civilek által felajánlott, vagy saját foglalású szállásaira. Sokszor nehezen tudtunk csak beszélgetni, hiszen én csak angolul tudok igazán, az orosz tudásom harminc éve porosodik. Ennek ellenére a legtöbbször olyan kapcsolat alakult ki köztünk a 10-20-30-40 perces út alatt, hogy a végén megkönnyebbülve, mosolyogva köszönték meg, hogy segítettem. Többen mondták, hogy nem gondolták volna, hogy a magyar emberek ennyire kedvesek és segítőkészek. Hála Istennek, hogy a legtöbb környező országban, amin esetleg át kellett utazniuk, szintén sok segítséget és szeretetet kaptak.

Volt, hogy egy önkéntestársam, egy fiatal anyuka egy estére jött ki fuvarozni (aznap épp a nagyszülőknél voltak a gyerekei), és végül nem is csak fuvaros, hanem szállásadó is lett – két fiatal anyukával és gyermekeikkel tért haza késő este, és másnap reggel hatra ki is vitte őket a vonatállomásra, ahonnan továbbindultak. Ez engem is inspirált, és amikor egy hét múlva a mi fiaink voltak távol, férjem javaslatára mi is vendégül láttunk három ukrán fiatalt két éjszakára. Biztos vagyok benne, hogy megmarad velük a kapcsolat, hiszen két napot együtt töltöttünk, és sikerült feledtetnünk velük egy kicsit, hogy menekülnek – sétáltunk, játszottak a kutyánkkal, engedtem, hogy kását főzzenek (de hiányzott már nekik a sok kenyér után!), és a vacsorát is együtt, az ő ízlésüknek megfelelően készítettük el. Sikerült egy kicsit megnézniük Budapestet is, fetöltődni, és újult erővel indulni tovább Németországba, ahol a három részre szakadt családjuk találkozott.

Az első hét szorongása nálam így múlt el –

a cselekvő szeretet nemcsak annak segített, akit szállítottam, akiket befogadtunk, hanem engem is megnyugtatott, más perspektívát adott.

Jézus szavaira emlékeztem: „Ha majd háborúkról hallotok és háborús hírek terjednek, ne ijedjetek meg. Ezeknek be kell következniük, de még nem jelentik a véget. Nemzet nemzet ellen, ország ország ellen támad.”. (Mk 13, 7-8) Hiszem, hogy ez a nehéz helyzet Isten keresésére indíthatja a még nem hívőket, és sokakból kihozza a jót. Lassan egy hónappal a háború kitörése után az önkéntes autós csapatunk 218 főssé nőtte ki magát. Megható, ahogy mindenki egymásnak köszöni meg a segítséget – pedig mindenki önkéntes. Az önzetlen segítségnyújtásban teljes egység, szeretet és kölcsönös megbecsülés alakult ki közöttünk, pedig nem is ismerjük egymást, nem ismerjük egymás világnézeti, politikai álláspontját, vallási hovatartozását – de azt már tudjuk, hogy a szívünk legmélye ugyanaz.