Követő vagyok

Az idén is megrendezésre került Teens4Unity (tinédzser korosztálynak szóló, fokolare szellemiségű tábor) jelmondata a „Kövessetek engem, és én emberhalásszá teszlek titeket!” szentírási idézet volt.

Én, mint hívő fiatal, van, hogy a hitem miatt nehezen élek meg egyes szituációkat. Legtöbbször nehézséget jelent, hogy olyan társaságban is meg tudjam tartani a keresztényi életmódom, ahol egyébként külső segítséget erre nem kapok. Nekem ilyen az osztályom, az iskola. Egy nem egyházi gimnáziumban tanulok, ahol ugyan alapvetően jószándékú emberekből álló közösségre találtam, de a hitbéli különbségek miatt olykor idegennek érzem magam. Az elmúlt évben néha sajnos nem sikerült eléggé ellenállnom a kísértéseknek, sokszor durván beszéltem vagy kibeszéltem a barátaimat, miközben az ellenkezőjéről biztosítottam őket, így nem voltam elég jó követő. Elgyengített a félelem, hogy kívülállóvá válok. Ugyanakkor nem kerestem hívő közösséget, ahol másokkal együtt gyakorolhattam volna a vallásom, így az imaéletem nagyjából a nullára csökkent – misékre természetesen továbbra is jártam, keresztény családban élek, így ez mondhatni, rutin. Azonban a tanév vége felé, a nyári szünet elején kezdtem érezni valamiféle hiányt. Természetesen akkor nem tudtam volna megmondani, hogy miért éreztem ezt, csak utólag látom, hogy a hitem gyakorlásának elhanyagolása okozta az érzést.

Augusztus elején elutaztunk a családommal nyaralni, ahol a társasági életem pörgése lecsendesült, és realizálni tudtam, hogy talán nem kizárólag emberekben kéne keresnem a lelki megnyugvást, sőt, a másokkal való beszélgetés sokadrangú az Istennel való beszélgetéshez képest. Külföldön voltunk, így gyónni nem tudtam azonnal elmenni, de egyre több – szerencsére nem visszafordíthatatlan – helytelen cselekedetem tisztázódott bennem. Úgy éreztem, mindenképp változtatnom kell.

A nyaralás után közvetlenül a Teens4Unity táborba mentem, ami hatalmas segítség volt, mert mindenki más is arra vágyott, amire én: követőnek, istenhívőnek lenni, és mellette megértő társaságban lenni, olyanokkal körülvéve, akik társak is az igyekezetemben, nem csak külső szemlélők. Persze önmagában nem elég, ha a mellettem lévők megélik hitüket, nekem is mindent meg kell tennem, hogy kézben tartsam a követőségemet. Ezért volt hatalmas élmény számomra ez a tábor, mert teljesen felszabadultam, és több téren is megtaláltam magam a hívőségben. Nekem talán a legtöbbet az jelent, ha Istennek zenélhetek, úgy érzem, a zenében tudok leginkább kommunikálni Istennel, és ha éneklek, azzal esetleg másoknak is segíteni tudok elmélyülni az imádságukban.

Fontosnak tartom, hogy másokkal is megosszam a hitem, de ez nem megy könnyen, ritkán találok olyan személyt, aki vevő lenne az én segítségemre. Idén az egyik ismerősömet invitáltam pár fokoláros programra. Ez az első igazán pozitív élményem volt ezen a téren. Látom rajta, hogy valóban segítség vagyok neki, és hogy szüksége van rá, hogy elinduljon a hit útján, így szívesen segítek neki, ahogy tudok. Egyúttal magamat is ösztönzöm, mert kötelességemnek érzem, hogy példát mutassak, hiszen én vagyok a jártasabb. Felelősség is, hogy pontosan mit mutatok neki, hogyan terelgetem őt. Úgy érzem, megéri ezt a felelősséget vállalni, értem is többek vállalták, így, ha nem is tartozást rovok le, de egyfajta kötelességet teljesítek: kicsit én is emberhalásszá válok.