Önkéntesek a pályaudvarokon

Négyen együtt mentünk a Nyugati pályaudvarra. Végigjártuk a fogadóhelyet, ahol több szervezetnek is van standja: jó volt látni, hogy egymás mellett vállvetve dolgoznak a szeretetszolgálatok és sok-sok civil is. Mindenki készségesen fordult a másik felé, nyugodt légkör volt. Egyedül gyógyszerben volt hiány, de egyikünknek ezt sikerült pótolni, és segíteni tudott fejfájáson, torokfájáson. Egy másikunk pedig fordítást vállalt, többeknek segített, pl. szállást keresni, vagy megtalálni a melegedő buszt. Úgy éreztük, hogy jelenleg nem tárgyi dolgokra van szükség, hanem a személyes kapcsolatra, segíteni eligazodni, kísérni.
Ketten tíz ukrán menekültet, köztük két kamasz lányt és egy kisfiút kísértek ki személyesen Máriaremetére, a felajánlott cserkészházba, ahol nagy szeretettel, vetett ággyal és forró teával várták őket. Három napja utaztak, Odessza mellől jöttek, az első kérdésük a fürdési lehetőség volt. Nagyon megrendítő volt a saját szemünkkel látni, hogy milyen az, ha egy bőrönddel elindul az ember az ismeretlenbe.

Éva, Klára, Orsi, Viki

A folytatás: nagy szeretettel vártuk őket a máriaremetei cserkészházban. Két gyerek érkezett, és fiatal, nagyon kedves, ragyogó szemű nők – bár a sírásra is lenne okuk elég. Azonnal zuhanyozni és hajat mosni mentek. Vacsora után szinte mindenki a mobiltelefonján próbált kapcsolatba lépni a ki tudja, hol lévő rokonaival…
Nagyon át tudom érezni a helyzetüket, mert a férjem, András nagyon sokat mesélt arról, hogy ők is menekültek a második világháború idején, amikor ő egyéves volt – anyukája és nővére elbeszéléséből tudott a dolgokról. Szörnyű dolog a háború, imádkozzunk, hogy mielőbb vége legyen, és a családtagok újra találkozhassanak!

Mi is jártunk a Nyugati pályaudvaron: Remetéről egy barátnőmmel szendvicseket és egyéb holmikat /bébipelenka, tisztálkodási holmik stb./ vittünk.  A csarnokba belépve nem látszik semmi különleges, az emberek és a vonatok jönnek-mennek, mint máskor. Amikor azonban beléptünk az egyik váróterembe, szomorú szemű kisfiú nézett ránk. Rámosolyogtunk, de nem viszonozta. Nagyon riadt és nagyon fáradt volt. Vajon hol van azóta?  Kicsit arrébb sok-sok menekült, főleg nők, tétován álltak, néhányan beszélgettek egymással. Ki tudja, hol lesz szállásuk? Mennyi fájdalom, mennyi szétszakított család! Miért? És mikor lesz vége? Imádkozzunk értük!

Ági

Ketten összebeszéltünk, és kimentünk a Keleti pályaudvarra segíteni. Emberek, képek, élmények, amiket magammal viszek ebből a napból:

A kamaszlány, akinek miután kézzel-lábbal magyarázva összeszedtünk mindent, ami kellett, bepötyögte a Google-fordítóba a telefonon, hogy “most már értem, miért mondta a nagymamám, hogy érdemes lenne megtanulnom valami idegen nyelvet”.

A tolmácsként segítő srác, aki pont egy kritikus pillanatban penderült oda, hogy hiszen ő tud segíteni és szívesen marad is… pár szót beszéltünk, és rém büszkén mesélte, hogy egy éve van itt Magyarországon (az építőiparban) és azóta tanult meg magyarul, mert amúgy otthon, Kárpátalján a családjából senki nem beszéli – most itt segít ő is.

Mosolytalan, szomorú szemű kisfiú, aki nagy nehezen elfogadott egy plüss macit, de pár órával később épp láttam, hogy némán visszaadta. Számomra az volt benne a mozdulatában, hogy ő nem akarja, ő nem ezt akarta… hogy bármit odaadna, visszaadna, csak hogy ne a jelenlegi helyzetében legyen.

Agilis hölgy, elképesztő mennyiségű vega-vegán szendviccsel jelent meg – Wekerlén összefogott egy helyi pékség, a piacról páran, és az ő vegán kávézója, és összeszervezték magukat. Alig győztük behordani a kocsiból a dobozokat.

Más már este adott be lazán egy nagy kukás zsáknyi (!) szendvicset… mégis, mire a nap végén hazaindultam, a kétharmada annak is elfogyott már.

És a sok-sok önkéntes a sátorban, aki mind feltalálta magát és tette a részét…

Kedves arcú, hófehér hajú pár, akik mosolyogva érkeztek azzal, hogy nyugdíjasként itt a helyük, mert “ráérnek”, majd a hölgy olyan gyönyörű rendbe vágta az épp használaton kívüli, de amúgy hasznos dobozokat és szatyrokat, hogy tényleg jó volt ránézni.

A lánykák, akik hatalmas lelkesedéssel és bátorsággal tálcán vitték körbe, és kínálták az ennivalót a csarnokban…

Cserélődő, bejelentkező önkéntesek, és folyamatosan érkező, rengeteg nagylelkű adomány…

Szóval sokak kedvessége, konkrét szeretete volt benne ebben a napban (is)!

Rita, Orsi

Amikor kitört az ukrán háború, rögtön éreztem, hogy én is tenni szeretnék értük valamit.  Azon kívül, hogy többekkel együtt kijártunk a Nyugati pályaudvarra segíteni, gondoltam, egy-egy éjszakára fel tudom ajánlani a lakásomat az arra rászoruló menekülteknek. Ennek lebonyolításában segítettek jó barátaim, akik egyben a Szent Egyed Közösség felelős vezetői is.

Így került hozzám egy ukrán asszony a tíz éves kislányával, aki színes bőrű, édesapja arab származású. A beszélgetés során kiderült, hogy régóta egyedül neveli a lányát, és hogy évekig éltek Spanyolországban is. Jól beszéli a spanyol nyelvet, ezért úgy döntöttek, Spanyolországba mennek tovább. Készültem a fogadásukra, ugyanúgy, mint amikor más is itt alszik nálam. Olyan szeretettel, hogy a drámai helyzet ellenére is otthon érezhessék magukat ebben a kis időben is.

Másnap reggel pénzt kellett átváltani, de mivel neki nem volt sem útlevele, sem személyi igazolványa, az enyémmel tudta lebonyolítani az átváltást. Kimostam a ruháikat, amik a szomszéd szárítógépét is igénybe véve gyorsan tiszták és szárazak lettek. Együtt ebédeltünk, aztán a kislány tévézni szeretett volna. A laptopomat adtam oda, ügyesen tudta kezelni, szinte egész délután előtte ült. A szomszédom segített a fordítóprogram használatában is, így egyre jobban tudtunk beszélgetni, először csak az édesanyával, aztán a kislány is egyre jobban feloldódott. Még egy sétára is volt idő a parkban, aztán este jött a fuvar, ami közvetlenül Spanyolországba vitte őket. Úticsomagot készítettem nekik össze, a kislány pedig ragaszkodott hozzá, hogy itthagyja nekem a plüss állatkáit. Mondta, hogy hiányozni fognak neki, de akkor is nekem szeretné adni. Talán akkor nem is tulajdonítottam ennek olyan nagy jelentőséget, később fogtam fel… micsoda nagy szeretet volt a kislány részéről, hogy képes volt elszakadni ettől a két kedves játékától. Azóta messengeren üzentek, hogy megérkeztek Barcelonába, mindent köszönnek. Én a plüssök fotóját küldtem el, azzal a szöveggel: „A csacsi már nem szomorú, remélem, te is jó érzed magad!”.

Orsi

Ma délelőtt hárman a Keleti pályaudvaron voltunk. Miközben a különböző élelmiszerekkel, italokkal, gyümölcsökkel és tisztálkodószerekkel megrakott tárolókkal jártunk körbe, sok emberrel tudtunk találkozni. Mindenki – akár mosolyogva, akár fáradtan, de – hálásan fogadta a kínálást.

Egy fiatal anyuka egy ötéves kisfiúval egy sarokban csillapíthatatlanul sírt. Egy csoporttal jött, de a többiek már továbbmentek, ő a németországi vonatot várta. A legnagyobb bánata az volt, hogy el kellett otthonról jönni. Vigasznak itt helye nincs, csak kérdezgetni próbáltuk. A végén ezt mondtuk: “Bog c vámi!” (ford. Isten veled!). Erre a mondatra később két idős hölgy szeme felcsillant, és ha jól értettem, visszaadta rám az áldást.

Klára

Évtizedek óta nem jártam a Keletinek ebben a termében. Most azt láttam, hogy a sok segítő, a rendőrök, a menekültek, az utazók mintha békében lennének, nyugodtan tette mindenki a dolgát. Az is lehet, hogy a társaimnak köszönhetően volt bennem a nyugalom, azt éreztem: történhet bármi, megoldjuk.

A gyereksarokban a fiatal lányok, segítők játszottak a gyerekekkel, úgy, mint egy oviban. Egyik gyerek nevetve szaladgált a játékával. Egy picit arrébb a padon görnyedve vizsgálták a vonatjegyet, egy bácsi vett a vízből, amit kínáltam, aztán elköszönt: nemsokára találkozunk.

Néha olyan érzésem volt, hogy fölösleges az ottlétem… Bárki odaadhatja ezeket a holmikat, amikkel körbejártunk, amiket kínáltuk. Összességében mégis azt érzem, nagyon kellett ez a tapasztalat, hogy a társaimnak hála, bele mertem merülni ebbe a sok fájdalomba. Távolról inkább csak olyan, mint egy film, de közelről? Az ember nem bírja ki sírás nélkül.

Judit