Közös albérlet

Azzal a hittel, hogy az Úr szeret minket és törődik velünk, új lakást kerestünk, mert a fokolár hat fokolarinának túl kicsi volt (a fokolár jelentése ’tűzhely’, a Fokoláre Mozgalomban így nevezik az Istennek szentelt életre elkötelezettek – a fokolarinók és a fokolarinák – otthonát, szerk.). Nagyon sok hirdetést olvastunk az újságokban, de hiába. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Egyszer csak kaptunk egy ajánlatot, földszinti lakás. Féltettük a biztonságunkat (mivel mindannyian lányok vagyunk), de mégis úgy gondoltuk, kibéreljük, és beüvegezzük az erkély felőli részt. Az önkormányzat azonban ezt nem engedélyezte, mert az épület műemléki védettség alá tartozott. Az elhúzódó problémák láttán elgondolkodtunk, hogy vállaljuk-e ezeket a nehézségeket. Az ezen való töprengés időszakában Jolanta, az egyik fokolarina találkozott a buszon egy asszonnyal, aki mindenféléről mesélt. Jolanta szeretettel meghallgatta, és magában azt gondolta: ebben az asszonyban is maga Jézus van jelen! Miután ugyanannál a megállónál szálltak le, a hölgy – talán azért is, mert érezte a szeretetet –, kiöntötte a szívét Jolantának. Elpanaszolta, hogy

már hónapok óta próbálja eladni a lakását, de eredménytelenül.

Miután megtudtuk a történetet, elmentünk megnézni. Az előzőnél olcsóbb lakás volt, a harmadik emeleten, nagyon világos és tágas: igazi isteni gondviselés. Ráadásul pont azokban a napokban a földszinti lakásba simán betörtek a rablók és mindent elloptak. Kétszeresen is köszönetet mondtunk az Úrnak!

C., Vilniusz (Litvánia)

Hatan laktunk együtt Milánóban egy kis lakásban. Teljes mértékben Istent akartuk követni, és napról napra élni akartuk az Evangéliumot. Felismertük ezt, és azért költöztünk össze, hogy felkészüljünk erre a feladatra. Fiatalok voltunk, és nagyon eltérő természetek, különböző gondokkal is küszködtünk.

Egyik este kicsit korábban vacsoráztunk, mert aztán mindenkinek dolga volt. Miközben ettünk, elindult egy vita, amely sok tekintetben konkrétan érintette közös életünket. Világosan beszéltünk arról, hogy mi az, ami nincs rendben. Senki sem mondott neveket, hogy ki volt a hibás, de nem volt nehéz kitalálni.

Egy bizonyos ponton éreztük, hogy valami megromlott a kapcsolatunkban. Valaki megszólalt, hogy későre jár már, de senki sem állt fel. Ott ültünk egy ideig csendben, amíg egyikünk el nem kezdett bocsánatot kérni, aztán valaki más, majd megint valaki más, a végén mindenki bocsánatot kért.

Hosszasan beszélgettünk nyugodtan, békében, amíg konkrét ötletek nem születtek, és ezeket mindenki elfogadta, tiszteletben tartva egymást. Mindannyiunk szívében nagy volt a boldogság, és éreztük, hogy abban a pillanatban

kis közösségünk minőségi változáson ment keresztül.

Miután megkötöttük a kölcsönös szeretet szövetségét, Jézus újra köztünk volt. Mindenki a szívében érezte szavait: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20).

Másnap reggel nem szívesen mentünk dolgozni, olyan harmonikus volt most az együttlét… Búcsúzásként egyikünk azt mondta: „Ha érezhető a közösség, ha egység van köztünk, akkor szinte kedvem lenne kérni valamit az Atyától, mert biztosak lehetünk abban, hogy teljesíti”. Mindnyájan értettük, mire gondolt.

A konyhában volt egy kis tábla, ahova mindig felírtuk, hogy mit kell vásárolni, és aznap reggel valamelyikünk, mielőtt elment volna, ezt írta fel: szardínia.

Kicsit később egy másikunk hazaért, látta a táblán a feliratot, és mivel nagyon kívánta a szardíniát, ezt az egyetlen szót írta még oda: azonnal.

Pár óra múlva, épp mielőtt elmentünk volna vásárolni, csengettek. Egy hölgy volt az ajtóban, aki közvetve megtudta, hogy ebben a lakásban olyan fiatalok laknak közösségben, akik az evangéliumot élik. Egy nagy dobozt hozott nekünk, de arra kért, hogy menjünk le vele, mert nagyon nehéz, és nem tudja felhozni. Kibontottuk, és mit láttunk benne? Ötven konzervdoboz szardíniát.

P.D.R., Rocca di Papa (Olaszország)