Elraboltak a pappá szentelésem előestéjén

Olvasási idő: 2 perc

Peter Afoukeze atya a piarista rend tagja. A rendet 1617-ben alapította Kalazanci Szent József (1557–1648), akit XIII. Kelemen pápa 1767-ben avatott szentté. A piarista rend a legrégebbi olyan szerzetesrend, amely kifejezetten a tanítást tűzi ki céljául, és elsődleges célja a szegény gyermekek ingyenes nevelése.

Peter atya Kamerunban, Bamenda városától északra, Aghem-Wum településen született. Saját szemével látta a lakosság leírhatatlan szenvedését az erőszakos fegyveres összecsapások miatt, amelyek az ország angolajkú területein robbantak ki 2017-ben, és amelyek már hatezer halálos áldozatot követeltek.

Az ENSZ adatai szerint a háború miatt 600 ezer gyermek maradt megfelelő oktatás nélkül. Peter atya történetének kulcsa ezért a békére nevelés. Most az ő történetét olvashatjuk:

Fiatalon osztoztam kortársaim és közösségem reményeiben, vágyaiban, életkörülményeiben és gyötrelmeiben. Emiatt ráébredtem, hogy a béke előmozdítása komoly elköteleződést kíván. El sem tudom képzelni, hogy úgy beszéljek a békéről, hogy a könyörületről ne szólnék.

Viharos kamaszkorom volt, és

néhány nappal a bérmálkozás előtt közöltem a családommal, hogy nem szeretnék a szentséghez járulni.

Édesanyámnak meg is mondtam, hogy ez az egész engem hidegen hagy. A család tiszteletben tartotta a döntésemet, én mégis betértem a templomba, hogy végleg búcsút vegyek Istentől. Amikor odaértem, megpillantottam édesanyámat, aki hangosan zokogva imádkozott értem. Villámcsapásként ért az egész, az egész fájdalmát átéreztem. Nem tudtam elviselni, hogy ennyire szenved miattam. Megértettem, hogy az iránta való szeretetem miatt újra át kell gondolnom a döntésemet.

Végül a bérmálás szentségéhez járultam, és amikor a püspök megkente a homlokomat a krizmával, meghívást éreztem a papságra.

Édesanyámat Monicának hívják. Biztos vagyok benne, hogy Szent Mónika vezette őt. Rájöttem, hogy Isten mindig is az irgalma által vonzott magához engem, és szilárdan hiszem, hogy a béke építése a szív vágyából fakad: hogy találkozzunk az emberekkel az emberi mivoltukban, és kapcsolatot építsünk velük, ahogy Isten is teszi velünk. Amikor irgalmas tekintettel nézek a körülöttem lévőkre, akkor kezdhetek el igazán a békéről beszélni. Ha azonban mereven és ítélkezően nézek másokra, megszakad a közöttünk épülő kapcsolat. Hogyan lehetnék akkor béketeremtő?

Négy évvel ezelőtt, pappá szentelésem előestéjén egy elégedetlen, lázadó fiatalokból álló csoport elrabolt – ez a térségünkben sajnos nem számít ritkaságnak. A táborukban a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen mély sebeket hordoznak ezek a fiatalok, és mennyire szenved a népünk.

Miközben arra gondoltam, hogy néhány óra múlva a pappá szentelésemen kellene lennem, arra is rádöbbentem, hogy a békére nevelésnek belülről kell kiindulnia.

Le kellett győznöm minden negatív érzést, amely a szívemben volt az elrablóimmal szemben, hogy kapcsolatot alakíthassak ki velük. Ezt ösztönösen éreztem. Meglepetésemre, ők is hasonlóan viszonyultak hozzám. Órákon át hallgattam a történeteiket, és biztosítottam őket, hogy osztozom a szenvedéseikben, és pontosan tudom, min mennek keresztül.

Ezután elmondtam nekik, hogy másnap reggel 9 órakor pappá kellene, hogy szenteljenek. Erre ők azt kérték, hogy áldjam meg őket! Volt nálam néhány rózsafüzér, mind odaadtam nekik, és együtt elimádkoztuk az egész imádságot.

Késő este aztán elengedtek, és immár készen álltam a papságra. Az életem jelentős fordulatot vett: megértettem, hogy a papi hivatásomon belül a piarista lelkiségem szerves részeként a békére kell nevelnem a fiatalokat.