Mégis

Már egy ideje a garázsban pihen a szeretett biciklim, amely sokáig volt hű társam a városban is és a kirándulásokon is. Egyre jobban romlik a szemem, így most már csak gyalog járhatok. Őszintén szólva, nehezemre esett megszokni: a bicikli nagyon hasznos volt, mert a kosarában minden elfért, semmit nem kellett kézben cipelnem. Szerencsére eléggé a központban lakom, így minden szükséges helyet könnyen elérek. Rájöttem a gyaloglás még egy előnyére, azonfelül, hogy kevesebbszer esem el – az esések egy bizonyos kor után már egyre veszélyesebbek lettek. Amikor gyalogolok, sokakkal van lehetőségem találkozni, kicsit megállni, váltani pár szót… mindig akad valami öröm vagy bánat, amit a közösbe tehetünk. Összességében, minden Isten szeretetét fejezi ki, ha készek vagyunk az Ő akaratát követni. Jobb bicikli nélkül menni a mennyországba, mint túl sietősen… hova is?

(Marianna, Olaszország)

Munkaügyben a férjem távol volt egy egész hetet, emiatt egyedül kellett rendeznem a négy gyereket – ez ráadásul a Covid miatti lezárások időszakában történt, úgyhogy otthonról tanult mindenki. Elégedetlen voltam és magamban így morfondíroztam: „Jól tette, hogy ennyi feladatot elvállalt?”. És csak egyre nőtt bennem a vágy, hogy a panaszaimmal fogadjam, amikor hazatér. Egyszer csak megláttam, hogy a legkisebb gyermekünk nagy gondossággal egy rajzot készít ajándékba az apukájának.

Ez a figyelmesség elgondolkoztatott, és lelkiismeretvizsgálatra késztetett: „És én? Hogy fogom fogadni?

Letámadom, vádaskodok, és felsorolom, milyen nehéz volt nekem ez a hét?”. A rajz hatására irányt változtattam, és elhatároztam – bevonva a gyerekeket is, akik nagyon fellelkesültek az ötlet hallatán –, hogy egy kis ünnepséggel várjuk haza apát, finomságokat készítünk, és feldíszítjük a lakást. Amikor a férjem megérkezett, nagyon meglepődött. Fáradtan, de boldogan annyit mondott: „Ti nem is tudjátok, milyen sokat jelent nekem, hogy ilyen családom van!”.

(M.S., Magyarország)

Amikor a gyerekeink kicsik voltak, aztán kamaszodtak, a kirándulásaink és az utazások mindig ünnepet jelentettek számunkra. Amióta kettesben maradtunk, azt vettük észre, hogy megváltoztunk: úgy éreztük, mintha más utakon járnánk, és el is távolodtunk volna egymástól. Egyre nehezebb volt úgy beszélgetni, hogy ne bántsuk meg a másikat. El kellett ismernünk, hogy új kommunikációs módot kell találnunk, és egy pszichoterapeutához fordultunk segítségért. Egy barátnőm, akivel megosztottam a gondjainkat, bevallotta, hogy ők ugyanebben a helyzetben voltak a férjével, és már a váláson gondolkodtak. A gondviselés számukra úgy mutatott utat, hogy a plébániájukon csatlakoztak egy karitász munkát végző közösséghez. Felvetettem ezt a férjemnek is, aki egyetértett abban, hogy próbáljuk meg. Azóta megváltozott az életünk: az időnket, energiáinkat felajánlottuk a közösségnek, nyitva áll az ajtónk mások előtt – és így nemcsak az életünk értelmét találtuk meg újra, de megint tudtunk beszélgetni. Ráadásul a gyermekeinkkel és az unokáinkkal is nagyobb öröm együtt lenni.

(F.d.A., Horvátország)