Lépésről lépésre Isten szeretetében

„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.” (1Ján 4,8) A májusi életigéhez kapcsolódóan a Focolare Media podkasztjában osztották meg néhányan tapasztalatukat. Két megszólaló történetét közöljük most magyar olvasóinkkal a gondoskodásról.

Robert Young Írországból:

Ír vagyok, Dublinban születtem. 1975-ben ismertem meg a Fokoláre Mozgalmat egy egyetemi tanárom által, és bekapcsolódtam a helyi fiatalok közösségi életébe. Az első tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy a felebarát szeretete milyen fontos, úgy kezdődött, hogy krumplit hámoztam édesanyámnak. Mi, írek nagyon szeretjük a krumplit, és anyukám egyedül szokta pucolni a burgonyát az egész családnak. Egy reggel csak annyit kérdeztem tőle, hogy: „Anyukám, segíthetek a krumplival?” Nagyon meglepődött! A hámozás végére eltöltött a boldogság, és akkor értettem meg, hogy én így szeretném élni az életem.

Évekkel később meghívást kaptam a kameruni Fontembe, a Fokoláre Mozgalom városkájába, ahol két évig tanítottam matematikát angolul. Végül négy évvel ezelőtt érkeztem Kenyába, Nairobiba, ahol jelenleg is élek.

Nagyon friss a tapasztalatom, mert éppen olyasvalakivel lakom együtt, aki agyvérzést szenvedett, és eléggé korlátozva tud mozogni, habár jól halad a felépülése. Sok gondozást igényel, szüksége van valakire, aki elkészíti a reggelijét, ebédjét, vacsoráját, aki kimossa és kivasalja a ruháit, aki kitakarítja a szobáját. Nemrégiben este 8 körül mondta, hogy nem érzi jól magát. Megmértük a vérnyomását, és a vérnyomásmérő hibát jelzett. Nem igazán tudtuk a lakótársaimmal, hogy ez mit jelent. Ezért a biztonság kedvéért elvittem a helyi orvoshoz. Az orvos közölte, hogy a vérnyomása nagyon-nagyon alacsony, azonnal kórházba kell szállítani.

Bementünk a kórházba, és mikorra rá tudtak nézni, már éjjel fél 2 volt. Sürgős műtétre volt szükség aznap reggel nyolckor, egy pészmékert kellett beültetni. Hazamentem egyedül, és néhány óra alvás után ismét ott voltam vele a kórházban, mikor már tolták be a műtőbe.

Szerencsére az operáció nagyon jól sikerült, és néhány napra bennmaradt a kórházban. Amikor hazakerült, az első hetekben nagyon gyenge volt, így azóta is gondozom őt.

Ez csak egy példa arra, hogy mit jelent számomra Isten szeretete: összekeveredik a felebarát iránti szeretettel, valamilyen konkrét módon. Fiatalkorom óta jelen volt ez számomra: az élet értelme a szolgáló szeretet. Nem egy rakétatudomány, egyszerűen a felebarát szükségletére próbálok válaszolni. Még mindig egy házban élünk ezzel a testvéremmel, szóval a lehetőség folyamatosan adott. A felebarát egy ajándék a számunkra! A szeretet pedig apró lépésekkel indul és ér célba.

Almie Latimore Texasból:

Texasban élek, San Antonio városában. A Fülöp-szigetekről származom, tanítónőként dolgozom, kisgyerekekkel.

2022. július 26-án elvesztettem a férjem, aki a baptista egyházban volt vezető, diakónus, mellette egyetemi tanár. Minden összeomolni látszott az életemben, és teljes elkeseredettségben voltam. Könyörögtem Istennek, hogy gyógyítsa meg a férjem a rákból, hogy adjon neki még időt az egyházi szolgálatra. Istennek azonban más terve volt.

Ebben a mély szenvedésben az Atyától elhagyatottan éreztem magam, nem éreztem a szeretetét. De hamarosan ráeszméltem, hogy Jézus magához ölelte a keresztet, és keresztényként nekem is hasonlóan kell cselekednem. Bíznom kell benne, hogy Isten túláradóan szeret engem, és mindig velem lesz. Éreztem, hogy Isten rengeteg embert: barátokat, rokonokat, munkatársakat küldött, akik körülvettek és vigasztaltak.

Rögtön a férjem temetése után a Fülöp-szigetekre kellett utaznom, hogy meglátogassam anyukámat, aki súlyos agyvérzést kapott. Hátra kellett hagynom az új munkahelyem – kockáztatva, hogy elveszítem az állásomat, ha visszatérek. De folytattam az imádságot, arra gondolva, hogy minden, ami az életemben történik, ajándék Istentől. Mikor visszajöttem Amerikába, a főnököm meghagyta nekem az állásomat. Ez hatalmas gondviselés volt.

Bár anyukám nem tud fölépülni az agyvérzésből, az ő két éve tartó szenvedése a kórházi ágyon nagy alázatra tanít engem.

Még a könnyeim között is érzem Isten jelenlétét.

Hiába vesztettem el a szerető férjem, aki támaszom volt, de Isten, a támasz, a Gondoskodó mindenben, még a legapróbb dolgokban is. Például tavaly Valentin-napon a kertemben az összes újonnan ültetett rózsa közül csak egyetlen egy virágzott, mikor azt hittem, egy sem fog kinyílni. Talán a gyászfolyamat hosszú időbe telik, de Isten áldásai teszik élővé. Mert Isten mindig jelen van!