Fokoláre és jezsuita lelkiség

Káposztásmegyeren – amikor még nem tudtam, hogy az atyák, a közösség tagjai a Fokoláre Mozgalom tagjai, illetve, hogy ez a lelkiség a forrás – elsőként az érintett meg, hogy nem jónak kell lennem, hanem keresni és megtenni Isten akaratát, az Ő rólam szóló tervét, vágyát – és ebbe belefér, ha nemet mondok dolgokra, helyzetekre. Ez megváltoztatta az imaéletemet, az Istennel való kapcsolatomat: az Istenhez való imádkozás helyett elkezdtem keresni, megsejteni, tanulni a Vele való párbeszédet.

Leegyszerűsítve, ennek az időszaknak a „jelmondata” az volt: Jézus, te mit tennél a helyemben?

A következő állomás talán az volt, amikor felsejlett, hogy mindenben és mindenkiben találkozhatok Jézussal, hogy Ő mindig itt van velem és a másikkal, a mellettem lévővel is. Így bármit teszek, azt tehetem Vele együtt, még a leghétköznapibb dolgot is, hiszen a legbanálisabb találkozásban, kapcsolatban is ott van. Nagyon jól emlékszem az első fogmosásra Jézussal vagy számtalan olyan szeretet-lépésre, amit előtte nem mertem volna megtenni, felvállalni.

Erre példát hozva felidézem egy tapasztalatomat. Intenzív osztályon dolgoztam, ahol az volt az eljárás, hogy a beérkező betegeknek érkezéskor az összes ruháját betettük egy zsákba, és így tettük be a szekrénybe. Egy hajléktalan embernek a nem túl tiszta ruháit is elkezdtem bepakolni a zsákba, majd amikor a cipőjét is betettem volna, láttam, hogy ez viszonylag jó cipő, de beleléphetett vele valami ürülékbe, így nedves is volt és büdös is. Ha így teszem el – gondoltam –, akkor bepenészedik és használhatatlanná válik, márpedig valószínűleg ez volt az egyetlen cipője. Így félretettem, és amikor akadt egy kis időm, nekiálltam kimosni – ilyet előtte még nem csináltunk, sem én, sem a többiek. Meglátta ezt egy kolléganőm, és kikerekedett szemekkel kérdezte, hogy mit csinálok. Pár nap múlva érkezett egy újabb hajléktalan ember… és egyszer csak megláttam a kolléganőmet, amint pucolja ennek az új betegnek a cipőjét, ruháját!

Közben fontossá vált az igeélés, a Szentírás olvasása, Chiara írásai, az elmélkedés. Azt gondoltam, hogy a Szentíráson és Chiara elmélkedésein kívül nincs is szükségem másra, mert ezekben benne van minden…

És nagyon fontossá vált a közösség: az, hogy mindezt közösségben élhetem meg – a köztünk lévő Jézus tapasztalata, és az, hogy a megértéseimet, tapasztalataimat megoszthatom másokkal és ők is megosztják velem, segítjük egymást az Isten felé vezető úton.

Kicsit változott a „jelmondat”: Köszönöm Jézus, hogy itt vagy, segíts Veled lenni, Veled tenni!

Aztán eltelt jónéhány év, és kezdtem azt érezni, hogy tartósan egyre nehezebbek az imák, az elmélkedések: mintha csak a saját hangomat, a saját gondolataimat hallanám. Valami többre, másra vágytam: egy még személyesebb, még közvetlenebb, még mélyebb kapcsolatra az Úrral.

Hosszas keresés után, sok kérdéssel és bizonytalansággal teli időszakban találtam rá vagy inkább talált rám egy olyan imádkozási forma, amit addig nem ismertem, a leginkább jezsuita imamódként ismert, imaginációs ima (képzelettel való ima), valamint a ritmikus imamód, az examen (szerető figyelmesség) imaforma.

Ezeknek az imaformáknak a segítségével pont azt éltem, élem meg, amire nagyon vágytam: személyesebb, bensőségesebb kapcsolatot Jézussal, az Atyával. És azt is, hogy Isten is vágyik a velem való találkozásra, sőt nemcsak vágyik, hanem mindent megtesz azért, hogy együtt legyünk. Nekem „csak” engednem, hagynom, bizalommal ráhagyatkoznom kell.

Ennek a lelkileg nehezebb, keresésekkel teli időszaknak az ajándéka, hogy van lelkivezetőm, és ekkor vettem részt először csendes, személyesen kísért lelkigyakorlaton. Megéreztem és azóta is érzem, tudom, hogy

szükségem van csendes megállásokra is, amikor csak kettesben vagyok Istennel.

Az új imamódok, a lelkigyakorlat kapcsán kezdtem el kicsit ismerkedni a jezsuiták tevékenységével, az ő honlapjukon „véletlenül”, már évekkel ezelőtt olvastam arról a lehetőségről, hogy a mindennapokban lehet lelkigyakorlatot végezni kísérővel: a „nagy 30 napos lelkigyakorlatot” a mindennapokban kb. 9 hónap alatt. Ez a vágy újra előjött bennem, és a Jóisten kegyelméből lehetőséget is kaptam rá. A „mindennapok lelkigyakorlata” végzése közben érkezett meg hozzám Isten meghívása arra, hogy én is segítsek másokat a Felé vezető úton. Ez persze mindannyiunk meghívása, és számomra is jelen volt addig is, de ez a meghívás konkrétan a lelki kísérői – lelkigyakorlat-kísérői szolgálatra szólt…

Így azóta már nemcsak a jezsuiták tevékenységét ismerem egyre jobban, hanem a képzés elvégzése közben és azóta is, a lelkiségükkel is elkezdtem ismerkedni, közel jött, gazdagít és otthon érzem magam benne.

A Fokoláre Mozgalom plébániai elkötelezettje vagyok és otthon érzem magam a jezsuita lelkiségben – hogy is van ez?

Amikor elindult ez a keresés és a jezsuita lelkiséggel való találkozás, akkor eleinte volt egy nehezebb időszak a saját plébániai csoportomban. Én nehezen tudtam elmondani, hogy mi zajlik bennem, ezért a többiek nehezen értettek meg. Ugyanakkor szép volt és most is szép, hogy nem adtuk fel: sem ők nem mondtak le rólam, sem én nem menekültem el.

Isten meghívott ebbe a lelkiségbe, megajándékozott engem is és a többieket is azzal, hogy a karizma hordozói lehetünk. Úgy érzem, egymás mélyebb megértése, a különbözőségeink elfogadása növekedést eredményezett és eredményez ma is bennünk.

Folyamatosan érzékelem és látom, hogy a két karizma milyen sok ponton hasonlít, és hogyan gazdagítják egymást. Például mindenben, mindenkiben felfedezni Jézust – mindent Isten nagyobb dicsőségére, Jézus társa lenni mindenben: ezt fokolárosként is mondhatom, de egy jezsuita szájából is elhangozhat.