Váratlan mosoly

Igazság vagy békesség?

A munkahelyen egy kávézás alkalmával az egyik kollégámmal élénk vita alakult ki közöttünk egy nem politikai, de alaposan átpolitizált témában. Mindketten mondtuk a magunkét. Tényeket sorakoztattam fel, és nem akartam engedni belőle, mert azt szerettem volna, ha belátja, hogy valóban úgy történtek a dolgok, ahogy mondom. Mivel ez nem következett be, a vita kezdett elfajulni. Makacsul ragaszkodtam a tényszerű igazsághoz  és sértve éreztem magam, mert ő közben elkezdett személyeskedni, valamint a politikai irányultságomra célozgatni  és továbbra is kiállt a véleménye mellett. Nem sikerült semmilyen megegyezésre jutnunk, így mentünk vissza az irodáinkba.

Azon gondolkodtam, hogy hogyan lesz tovább? Akkor most már megborult az eddigi jó viszonyunk? Ha megnyugodtunk, tüskék maradnak? Egyáltalán: Mi történt velem, hogy beleálltam ebbe a vitatkozásba, hiszen soha nem szoktam politikával kapcsolatos dolgokban állást foglalni… De hát igazam volt… Miért nem tudja belátni?

Egyébként tényleg fontosabb-e az igazság, mint a békesség? Hisz a háborúk is így kezdődnek: valós, vagy vélt igazságok mentén.

Ilyen gondolatok kavarogtak bennem, közben mérges voltam mindkettőnkre, meg az egész helyzetre. Szerettem volna megoldani, mert az alapvetően jó kapcsolatunkat fontosabbnak éreztem ennél az esetnél.

„Istennek semmi nem lehetetlen” –  szólt az aktuális ige. Ha így van, akkor biztosan ad erőt, hogy megtegyem az első lépést a kolléga felé. Éppen azon gondolkodtam, hogy hogyan is fogom ezt kivitelezni a Jóisten segítségével, amikor kopogtak az ajtón, és ez a kollégám lépett be. Elmosolyogta magát és megkérdezte, hogy nekem adhatja-e a gombalevesét, mert ő azt nem tudja megenni. Mosolyogtam én is és szeretettel és békével elfogadtam a levest. Istennek tényleg semmi sem lehetetlen.

(Eger, 2025.)

Kedvenc újságom

Már másodszor néztem érdeklődve annak a gyönyörű magazinnak a fényes borítóját. A címlapból ítélve érdekes volt, és néhányszor már megvettem, de ezúttal úgy éreztem, hogy ez most egy felesleges költekezés lenne. Az összeget abba a pénztárcámba tettem, amiből a közösségem tagjainak, illetve a rászorulóknak adok. Elégedetten a döntésemmel mentem haza. Kinyitottam a postaládát, mert egy nagy boríték kandikált ki belőle. Kinyitottam, és az az újság volt benne, amiről lemondtam. A férjem egy volt betege, aki már régen meggyógyult, küldte nekem. Sőt, előfizetett rá, úgyhogy azóta is jár. Nem hittem a szememnek. Jézus szavai visszhangoztak bennem: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Mindig lenyűgöz az Ő gyors válasza a mi apró, szeretetteljes cselekedeteinkre.

(„Ci saranno tanti fatterelli da raccontare…”, 102.o)

Féltve őrzött kincsek

Soha nem voltam gazdag, és nem is álmodtam a gazdagságról. De mindig nagy becsben tartottam az áldozatok árán megszerzett dolgaimat. Amikor bekerültem egy keresztény közösségbe, ahol meséltek a javak közösségéről, értettem, hogy ez egy szép dolog, de úgy gondoltam, rám nem vonatkozik. Felmentve éreztem magam alóla, mert egyértelmű volt, hogy közalkalmazotti fizetésemmel és két iskolás lánnyal nem engedhettem meg magamnak, hogy ebbe bekapcsolódjak.

Azonban ahogy kezdtem tudatosabban keresztényként élni, az addig féltve őrzött tárgyak fokozatosan értéküket vesztették számomra.

Úgy éreztem, Isten arra kér, hogy váljak meg tőlük. Ez konkrétan például azt jelentette, hogy amikor a lányaim megkértek, hogy használhassák az egyik blúzomat, pulóveremet, sálamat vagy tollamat, akkor megengedtem nekik. Jelentéktelennek tűnhet, de nekem sokba került, hogy odaadjam. Az „enyém” szó mindezidáig számomra szent és sérthetetlen volt. Egy nap a szívem csendjében éreztem, Isten arra hív, hogy egy újabb lépést tegyek meg. Én is megoszthatnék minden hónapban egy kis pénzt a közösségemmel. Ő maga sugallta, hogy azt az összeget adjam oda, amit éppen azokban a napokban gyűjtöttem össze. Akkor ez kevésnek tűnt számomra, de egy belső hang azt mondta nekem: „Nem számít, ha kevés, mikor többet tudsz adni, meg fogod érteni”. Egy percet sem haboztam. Néhány nappal később kaptam kézhez az Új várost. Az életige a javak közösségéről szólt. Belül olyan örömöt és szabadságot éreztem, mint azelőtt még soha.

(„Ci saranno tanti fatterelli da raccontare…”, 103.o)