Gyerekek: szelídek, ámde erősek!

Az életből vett tapasztalatok mindig egyszerűek, mégis felfrissítenek, és rávesznek, hogy lépjünk ki mindennapjaink elégedettségéből és kényelméből.

Ilyen egyszerű de mély tapasztalatokat osztanak meg ezek a gyerekek is, akik Argentína pampáin, az afrikai szavannákon, az amerikai metropoliszok betonudvarain vagy éppen egy lepusztult európai városnegyedben élnek. Beszámolóikban az a közös mégis, hogy ahhoz az evangéliumi mondathoz mérik magukat, ami még a felnőtteknek is nagy kihívás: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet” (Mt 5,5).

A megbocsátás erősebb a gyengeségnél

Egyik iskolatársam azzal jött valamelyik reggel, hogy egy srác meg akar engem verni. Megdöbbentem, mert nem értettem, miért. Próbáltam nem gondolni rá, és csak a tanulásra figyeltem. Az órák végén metróval indultam hazafelé. Egyszer csak észrevettem, hogy a fiú, aki megfenyegetett, épp velem szemben ül. Egy ideig csöndben néztünk egymásra. Aztán felállt, és lekevert egy hatalmas pofont. Én is felálltam, és egyenesen a szemébe néztem. Mérges voltam, mert minden ok nélkül ütött meg. Nehezen álltam ellen a kísértésnek, hogy visszaüssek. A barátaim néztek, mintegy bátorítva: „Gyerünk, mutasd meg neki, hogy nem félsz!”. Arra gondoltam, hogy ha nem reagálok, akkor ők kinevetnek, a srác meg másokkal is meg meri tenni ugyanezt. Akkor eszembe jutott mégis, hogy élhetem az élet igéjét épp ebben a pillanatban. A megbocsátás erő, és nem gyöngeség! Így, bár mindenki azt várta, hogy visszaüssek, nyugodtan leültem, és magamban ezt mondogattam: „Megbocsátok neked”. A fiút hideg zuhanyként érte a viselkedésem, hiszen erőszakos reakcióra számított. Ő is leült, a barátaim meg hitetlenkedve néztek rám. Amikor kiszálltunk a metróból megkérdezte az egyikük, hogy miért így viselkedtem. Én pedig úgy tudtam beszélni az Evangéliumról, ahogy a szívemből jött, úgy, ahogy eddig sosem mertem.

Davide, Olaszország

_{Képünk illusztráció (Kureng Worx/pexels)}

A pénz megérkezett

Kértem anyukámat, adjon pénzt, hogy elmehessek Nairobiba egy ifjúsági találkozóra. Nagyon szerettem volna elmenni, de anyukám mondta, hogy sajnos nincs pénze. Megharagudtam rá, és elhatároztam, nem is szólok hozzá, és nem segítek neki a háztartásban. És jól elszomorodtam. Pár pillanat múlva rájöttem, hogy ha újra boldog akarok lenni, akkor mégis engedelmeskednem kell a mamámnak. Kérte, vigyem le inni a kecskéket a patakhoz, én meg indultam örömmel. Amikor hazaértem, anyukám azt mondta, épp most kapott egy kis pénzt. Pont annyit, amennyire szükség volt az utazásomhoz. Ugráltam az örömtől.

Simon, Kenya

Egy alma kettőnek

A házunk mellett van egy kosárlabdapálya, ahol gyakran játszanak a környékbeli fiúk. Sokan közülük szegény bevándorlók. Amikor barátommal Steve-vel arra jártunk, az egyik fiú, egy nálam sokkal nagyobb, megállított és fenyegető hangon ezt mondta: „Add nekem az egyik almát”. Két alma volt nálam, egy nekem és egy Steve-nek. Gondoltam, megpróbálhatok elfutni, mégis ezt feleltem inkább: „Ha éhes vagy, miért ne? A másikon majd megosztozunk a barátommal.” Ezt hallva egy másik fiú is odajött, és nagyképűen rám szólt: „A másik almát pedig add nekem.” Nem tudom miért, de nagy béke volt bennem, és ezt válaszoltam: „Nézd, nekem csak egy almám maradt, és ezt a barátommal szeretném megenni. Miért nem csináljátok ti is ezt?” Viselkedésemet látva a, a nagyobb fiú, , aki az én almámat kapta, ezt mondta: „Rendben, akkor visszaadom az almát, mert igazából nem is kell.” Így történt, hogy mi Steve-vel elsétálhattunk, miközben mindkét almát megettük. Szuper finomak voltak!

Tim, Belgium

Kezdeményezni

Karácsony táján az unokatestvéreimmel elmentünk síelni. Ők minden héten síelnek, és nagyon ügyesek. Nekem is elég jól megy, de azért lassabb voltam náluk. Párosan csúsztunk az unokahúgommal, és együtt kellett volna maradnunk, de lassúnak talált, és egyszer nélkülem ment vissza a hegyre. Aztán eltévedtem, és jól megharagudtam, amiért egyedül hagyott. Amikor újra megtaláltuk egymást, az anyukája nagyon mérges volt rá. Bár az voltam én is, megértettem, milyen rosszul esik neki, hogy anyukája haragszik rá, és megpróbáltam szeretni őt. Mondtam, hogy velem minden rendben volt, és én is fel akartam volna menni a hegyre az ő helyében. Mert abban a pillanatban neki volt szüksége több szeretetre. Láttam, hogy ettől jobb kedve lett, és a mi problémánk el is tűnt.

Mary Claire, Észak-Karolina

_{Képünk illusztráció (Denniz Futalan/pexels)}

Egy kerékpárért

Egyik nap barátom elmondta nekem, hogy ellopott egy kerékpárt az iskolaudvarról. Meghallgattam, de egy szót sem szóltam, nem tudtam, mit tegyek. Otthon elmondtam anyukámnak, és akkor együtt eszünkbe jutott valami. Következő nap találkoztam a barátommal, és azt ajánlottam neki, tegye vissza a kerékpárt ugyanoda, ahonnan elvitte. Talán még észre sem vették, hogy eltűnt. Nem lehet, mondta, mert egy nálunk idősebb diákkal, akitől fél mindenki, megegyezett már, hogy annak adja el. Ha nincs pénzed, szerezzünk, de ne így! – mondtam.

Sok huzavona után beleegyezett a barátom, hogy másnap visszateszi a biciklit. De új akadály jött közbe. Meg kellett győznöm, mindent valljon be a szüleinek, és ne mástól tudják meg az egészet. Ekkor meggondolta magát, nem azért, mert szégyellte, hanem mert félt a büntetéstől.

Összeszedtem minden bátorságomat, és odamentem ahhoz a fiúhoz, aki meg akarta venni a biciklit, ő talán rá fogja venni a barátomat, hogy adja vissza. Nagyon meglepődtem, hogy tetszik neki az ötlet, és együtt meg is tudtuk győzni a barátomat. Néhány nap múlva szüleivel jött hozzánk a tulajdonos címéért. Vissza akarták adni, és elmondani, hogy sajnálják, ami történt. Amikor a házhoz értek, senki nem volt otthon, s ők az udvarban hagyták a biciklit. Minden csendesen lezárult.

Esteban, Argentina