Hogyan jutottam el a háláig a veszteség átélésétől?

hogyan-jutottam-el-a-halaig-a-veszteseg-atelesetol

A koronavírus mindannyiunk számára új helyzetet és kihívásokat hozott. Szeretném nektek elmesélni azt, mi történt velem és bennem.

 

Emlékszem, nagyon kicsi voltam, talán 4-5 éves, egy szép nyári nap lehetett, mikor is azt találtam mondani a családomnak, hogy én a világ összes városának összes utcájában járni akarok! Persze idővel rájöttem, hogy ez lehetetlen küldetés, a saját száztízezres városom összes utcáját sem ismerem, hiába élek itt már több mint huszonkét éve. De a vágy, hogy megismerjek minél több kultúrát, minél több nyelvet, minél több embert a Föld különböző országaiban, már gyerekkorom óta bennem égett.

 

Éppen ezért, mikor tavaly novemberben megtudtam, hogy februártól Lisszabonban tanulhatok fél évig Erasmus ösztöndíjjal, nagyon izgatott lettem. Korábban már éltem hosszabb időt külföldön. Tíz hónapot Franciaországban töltöttem, de az másfajta tapasztalat volt, mivel ott önkéntes munkát végeztem.

Nagyon vártam, hogy sok, velem egyidős diákkal fedezzek fel egy új várost, és azt is, hogy angolul tanuljam a tárgyaimat.

Tudtam, hogy sok új barátot fogok szerezni, új városokba látogatok majd el (nagyon vártam például, hogy a csodálatos Azori-szigetekre ellátogassak), sokat fogok bulizni, kilépek a komfortzónámból és egyre jobban megismerem önmagam.

 

 

Jól is telt a kintlétem, egy hónap után kezdtek kialakulni a rutinjaim: hogy melyik boltba érdemes járni (melyik fekszik legjobban az egyetemista pénztárcámnak), kikkel vagyok igazán egy hullámhosszon, melyik nap alhatok bűntudat nélkül 11-ig… mikor is március közepén kaptunk egy emailt, hogy az azt követő naptól kezdve nem kell az egyetemi óráinkra bejárnunk a koronavírus okozta helyzet miatt. Megörültünk ennek. Komolyan. Arra gondoltunk (én és a barátaim), hogy juhúú, két hét szünet, csomó helyre el tudunk most utazni! Igazából fogalmunk sem volt arról, hogy mit is jelent ez az egész. De az öröm nem volt teljes, félelemmel volt vegyes. Néhány nap leforgása alatt egyre több kinti ismerősöm mondta, hogy erősen gondolkoznak azon, hogy hazamenjenek. Furcsán néztem rájuk, nem nagyon értettem őket, azt gondoltam, hogy csak túlreagálják a helyzetet. Én biztos voltam abban, hogy nem megyek haza.

Nem azért jöttem ki Erasmussal, hogy egy hónap után feladjam és hazamenjek. Én nem így terveztem. Maradni fogok.

Néhány nap leforgása alatt az események felgyorsultak, szinte óráról-órára változott a helyzet. Ahogy egyre többen fontolgatták körülöttem, hogy hazamennek, én is kezdtem azon gondolkozni, mi lenne a helyes megoldás. Nem akartam hazamenni, bár közben nyugtalanított az a gondolat is, hogy a szeretteim Magyarországon vannak. Mi van, ha bármelyikük is elkapja a vírust, miközben én jópárezer kilométerrel arrébb csak aggodalmaskodni tudok? Plusz tudtam, hogy Lisszabonban is igazából csak a lakáson belül tudnék maradni, és otthon is… akkor talán már jobb lenne ezt az otthonmaradós időszakot a családdal eltölteni.

 

Eközben fájdalmas volt szembenéznem a be nem teljesült vágyaimmal. A be nem teljesült utazási célokkal. A be nem teljesült kalandokkal. Azzal, hogy a kint kötött barátságok most kezdtek volna igazán elmélyülni. Nem értettem Istent. Megkaptam Tőle azt a lehetőséget, hogy külföldön tanulhassak és élményekben legyen részem. És Ő tudta, hogy mennyire vártam ezt az időszakot. Kaptam valamit, amit aztán váratlanul elvett tőlem. Ez miért jó?

 

A bizonytalanság nagyon lenyomott. Ahogy egy vasárnapi borús délutánon Lisszabon kihalt utcáin sétáltam, azt éreztem, hazamenni sem akarok, de maradni sem. Ahogy imádkoztam, eszembe jutott a fiatalon meghalt Chiara Luce Badano egyik gondolata, ami ebben az évben már többször visszhangzott bennem: „Ha Te akarod ,Jézus, akkor én is!” Azta! Chiara Luce a halálos betegségére tudta kimondani az igenjét Istennek. Micsoda nagy bátorság és hit kellett ehhez! Rájöttem, hogy a helyzetben, amiben vagyok, én is kimondhatom a saját igenemet Istennek. „Nem tudom, Jézus, hogy fognak alakulni a dolgok, de azt érzem, hogy haza hívsz engem. Nem így terveztem, de Jézus, ha azt akarod, hogy hazamenjek, akkor én is akarom!”

A teljes Istenre hagyatkozásban különleges kegyelmeket kapunk, és én is ezt éltem meg. Az igenem kimondása után minden könnyebb lett.

A történethez az is hozzátartozik, és nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy először el kellett gyászolnom az Erasmusom, és elfogadni, hogy ez a félév nem olyan lesz, mint amilyet én elterveztem. A hazautazásom előtti egy-két nap részben a gyászolásról is szólt, de az is sokat segített, mikor az ágyamon sírva hallgattam a Green Day: Wake me up when September ends (Ébressz fel, amikor szeptember véget ér) című dalát.

 

Miután kimondtam az igenemet Isten tervére, elhatároztam, hogy nem mehetek haza bosszankodva. Nem akarok a szobámban duzzogni, elszeparálni magam mindenkitől, a fájdalmamba és az önsajnálatomba belesüppedni. Lelkes IGEN-t akarok Istennek adni. Szeretettel teli szívvel és szolgálatra készen akarok otthon lenni.

 

 

Féltem attól, hogy milyen lesz az otthonlét. Gimis korom óta, azaz körülbelül négy éve nem laktam már otthon, csak havi kétszer mentem haza hétvégékre. Attól is féltem, hogy extrovertált, társaságkedvelő emberként nem fogom kibírni az otthonmaradást. Szerencsére a félelmeim nem váltak valóra. Bár nyilván voltak és lesznek is még mélypontjaim, de számomra kifejezetten jól telt az itthon maradós időszak; végre volt időm olyan dolgokra, amikre korábban nem, például az olvasásra, kertészkedésre, főzésre… és persze a családdal is sok időt töltöttünk együtt, gyakran játszottunk, beszélgettünk, vagy elmentünk sétálni egyet. Ezenfelül igyekeztem sokat segíteni itthon, és segíteni azoknak is, akik a környezetemben segítségre szorultak.

 

Amikor elmesélem, hogy haza kellett jönnöm külföldről négy hónappal korábban a tervezettnél, sokan megsajnálnak. Én viszont, mikor az Erasmusomra gondolok, nem a fájdalom és a szomorúság költözik a szívembe, hanem hála; hála, hogy kaptam másfél hónapot, másfél hónapnyi élményt, kalandokat, barátságokat… és azt hiszem, ez Istennek és a kimondott igenemnek a kegyelme.

Fotó: Fekete Ágnes albumából

Legújabb könyveink: