Szeretni még a volán mögött is

Egy kis kiruccanás

Az életige a körülöttem élő idősek felé irányították figyelmemet. Egy volt kolléganőm, aki 89 éves, hetente egyszer elsétál a munkahelyemre segíteni. Egyik alkalommal észrevettem, hogy a cipője igen csak viseletes. Szeretett volna venni egy újat, de már nem tud tömegközlekedéssel mozogni. Felajánlottam neki, hogy elkísérem autóval cipőt vásárolni, de a belvárosban, ahol a cipőboltok vannak, nagyon nehéz a parkolás, ráadásul a boltok előtt megállni sem lehet.

Ezért a közös út előtti napon több cipőboltba is elmentem, lefotózni azokat a cipőket, melyeket úgy gondoltam, hogy számára megfelelő. Közben beszéltem egy másik kolléganőnkkel is és a vásárlás napján hárman indultunk el. Én vezettem és a bolthoz nagyon közel megálltam, amíg kiszálltak. Onnan ők elsétáltak a boltba és pedig messzebb leparkoltam. Mikor utánuk mentem nagy boldogan mondta az idős kolléganőm, hogy talált egy olyan cipőt, ami olyan kényelmes, mint ha csak az ő lábára szabták volna. A visszaút is hasonlóan ment, én mentem a távolabbi parkolóba, ők pedig abba a kapubeállóba, ahol kitettem őket.

Annyira boldogok voltunk mind a hárman, hogy az jutott eszembe, koronázzuk meg a „kiruccanásunkat”.

Mivel a kolléganőm már nagyon régen volt bent a városban, még egy autós kirándulást is tettünk a Belvárosban. Teljesen véletlenül elrontottam az irányt és a város másik felére kerültünk. Ekkor eszembe jutott, hogy pont errefelé kellene egy csomagot átvennem a szóban forgó idős kolléganőm számára. Ehhez meghatalmazást kellett volna írni, de így arra kanyarodtunk és a csomagot személyesen át tudta venni.

Amikor hazaérkeztünk, hálásan megköszönte, amire elmondtam neki, mennyire élveztem én is ezt a délelőttöt. Éreztem, hogy az „elsőként szeretni”-hez kellett egy észrevétel, egy döntés, de leginkább az, hogy hagyjam magam, hogy Isten vezessen.

Sz. M.

Adjatok hálát mindenért

„Legyetek mindig derűsek! Szüntelenül imádkozzatok! Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban!” Oké!

No, hát épp Budapesten, az Erzsébet-híd alatti telis-teli parkolóban keresgéltem helyet, amikor látom, hogy egy autó ki akar állni. Ekkora mázlit! Le is fékeztem szépen előtte, hogy nyugodtan kimanőverezhessen (nem könnyű feladat!), én meg beslisszolhassak a helyére. Ám látom, hogy telnek-múlnak a percek, tologat előre-hátra, de csak nem jön ki, pedig az utasa kintről próbálja segíteni. Na mondom, kiszállok, segítek navigálni. Hát, nem tudnak magyarul. Sebaj, segítek angolul! De hiába. A sofőr egyszerűen nem bírt kiállni a szűk helyen, hiába irányítottam. Egyszer csak megkérdezi tőlem (angolul): Van jogosítványod? Ki tudnál állni nekem? Na hiszen, mondom, ez a nő meg képes rám vadidegenre bízni a 20 milliós kocsiját? Hát peeeerszeee, vágom rá és ő nagy nehezen kipréseli magát az autóból (csak az anyósülésnél lehetett kiszállni, ott is csak épphogy), utána én be a helyére. Körülnézek a csillogó-villogó vadi új járműben, hát barátom, sehol egy kuplung, sehol egy sebváltó, olyan a műszerfal, mint egy űrhajó-kezelőpult. Kértem a tulajt, üljön már vissza mellém, tegye rükvercbe. Jó, most előremenetbe. Most megint rükvercbe, most megint előremenetbe. Most húzza be a visszapillantó tükröt. Most tekerje le az ablakot, hogy ki tudjak hajolni. Most megint rükverc, aztán megint előremenet… Na hát szépen kiálltam neki. Hű de boldog volt! És én is. Igen ám, de ekkorra szép kis sor torlódott fel mögöttem. Volt benne türelmesen várakozó is, de akadt dühöngő is. És az egyikük, épp, amikor nagy elégedetten, hogy milyen jót cselekedtem, másztam kifelé a kocsiból, hangos dudálás közepette szidalmazott engem: „Szánalmas hülye barom vagy, feltartod a forgalmat te Isten nyomorékja!” Hát, ettől már egyáltalán nem bírtam derűs maradni. Piszkosul rosszul esett! Szinte az egész napomat romba dőlni éreztem. Első felháborodásomban majdnem visszakiabáltam, hogy Te vagy a szánalmas, aztán megszelídülve arra gondoltam, hogy odamegyek, és megmagyarázom neki, hogy valójában én nem feltartom a forgalmat, hanem épp ellenkezőleg, én idéztem elő, hogy megindulhasson.

Aztán végül is arra jutottam, hogy nem szólok semmit.

Az Írás azt mondja, hogy „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa”, meg hogy „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok!” Hát tudod mit? Örülök, derűs maradok, nem dühöngök, szeretek. Még egy imát is elmondok ezért a szegény frusztrált felebarátért.

K. O.