„Te nem hiszel a csodában?”

Egy ötlakásos udvarban élünk, ahol a régi lakások felújítása folyamatosan halad. Körülbelül két évvel ezelőtt a szerelési munkálatokat egy baptista testvérünk végezte, aki szívesen betért hozzánk, és sokszor megosztotta velünk lelki élményeit is. Nálunk az életige mindig kéznél van: oda tudtuk adni, ennek barátunk mindig örült. Utána az igével kapcsolatos tapasztalatainkat meg tudtuk beszélni vele is. Családjuk akkor várta a negyedik gyermeket. S ekkor derült ki az is, hogy ő daganatos beteg. A kisbaba egészségesen megszületett, őt megműtötték, és több mint egy évig tünetmentes volt. Ez idő alatt nem találkoztunk.

Nyáron kezdődött a következő felújítás, és ő jött a szereléseket végezni. Mikor váratlanul belépett, az életige az asztalon volt: ő azonnal felvette, és örömmel olvasni kezdte. Az arcán azt láttam, hogy megdöbbenve, elmélyülve olvassa, majd olvasás végeztével megköszönte az igét.

Ez volt a júliusi életige: „Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.” (Mt 9,22)

Később elmondta, hogy kiújult a betegsége. Az új kezelőorvosa műtétet javasolt. Elmentek egy másik fiatal szakorvoshoz is, aki szintén a műtétet javasolta. Ez ellen ő tiltakozott magában, és felkereste az első kezelőorvosát, egy 80 év feletti professzort, aki a járvány miatt csak a nyáron kezdett újra dolgozni. Ő is átnézte a leleteit, és nem tartotta szükségesnek a műtétet. A szomszédban rendelt az az orvos, aki a műtétet szorgalmazta. Átment hozzá a professzor, hogy megbeszélje vele a dolgokat. Közben baptista testvérünk a rendelőben maradt.

Hallotta, hogy erősen vitatkoznak, és annyit értett, hogy a professzor megkérdezi: „Te nem hiszel a csodában?”.

Ez szíven ütötte a barátunkat.

Egyik reggel megint jött, beszélgettünk, és közben én az órámra nézve felálltam, hogy megyek, mert mindjárt kezdődik a szentmise. Azt mondta, ő is szívesen jönne. Nem tudtam ugyan, hogy komolyan gondolja-e, de biztattam. Eljött, és nagyon elmélyülten imádkozott. A mise után az atyához is odalépett, és beszélgettek.

Amikor az itteni munka véget ért, barátunk megköszönte az életigét és a szentmisét, ahol az atya pont a július életigével kapcsolatban prédikált. Elmondta, hogy ezek összecsengése és a professzor szavai a csodával kapcsolatban megerősítették lstenbe vetett hitét. Azt kérte, imádkozzunk érte, mert 10-én fekszik be a kórházba, és ott dől el a sorsa.

10-én mise előtt mondtam az atyának, hogy barátunk most megy kórházba, és kéri imáinkat. Az atya a misét érte ajánlotta fel.

Két hét múlva azzal a jó hírrel hívott fel barátunk, hogy otthon van. Érdeklődött, lesz-e másnap szentmise, mert szeretne eljönni megköszönni a történteket. Elmondta, hogy az utolsó vizsgálatoknál nem találták az előzőleg kimutatott elváltozásokat. Hozzátette, hogy érezte az imáinkat, és a szentmisében is köszönetet szeretne mondani.