Isten vezet a megújulás útján

Olvasási idő: 2 perc

Az igemagyarázat első felében ez állt: „A Jelenések könyve reményt akart adni az üldözött közösségeknek. Annak ellenére, hogy nehéz és erőszakkal teli időket élünk, annak ellenére, hogy a jövő bizonytalan, a jó végül diadalmaskodik, és Isten újjá fog alkotni mindent”. Sokáig ez a gondolat segített, hogy „annak ellenére”. Új korszak köszöntött rám némi betegségekkel, orvosokhoz időpontkéréssel, kezelésekre járással és mindazzal a testi-, lelki nehézséggel, ami az ilyen esetekkel együtt jár. A remény, hogy Isten mindezeknél erősebb, segített és mondtam magamnak: „fel akar állítani”. Váratlan, ingyenes és egészen meglepő, elsodró ajándékot kaptam, mikor a Ferenciek terén, a templomban sor került rá, hogy megkaphassam a betegek szentségét. Csak ültem a helyemen, és hosszan hallgattam, ahogy sorjáztak az emberek: „megszabadítalak…!”,

„Megszabadítalak!”.

A hónap folyamán párszor még érkezett ilyen kegyelmi üzenet, aminek a lényege ez volt: Ne törjön le a fizikai erőnlétem csökkenése, hanem fogadjam be örömmel, hogy Isten szeret engem. Ez persze könnyebbé tett, és készségesebben tudtam mások felé fordulni.

Mert hiszen az is ott volt az igemagyarázatban, hogy „szüksége van ránk”. „Ez az ige biztosít bennünket arról, hogy egy új világ felé tartunk, amely már mostantól kezdve készül és épül. Tehát egyáltalán nem tétlenségre vagy menekülésre késztet a világ elől. Isten ugyanis mindent meg akar újítani. Személyes életünket, a társadalmi életet… egyszóval az emberi tevékenység minden területét. De ehhez szüksége van ránk. Szüksége van olyan emberekre, akik hagyják, hogy az Ő igéje bennük éljen, akik az Ő élő igéje, másik Jézusként élnek a környezetükben.”

Valóságos csodasorozatként éltem meg, hogy a hozzám egészen közelálló emberekkel, akikkel már nagyon régen nem tudtam találkozni a rohanó élettempó miatt; váratlanul és mégis kapcsolat alakult.

Nagyon konkrétan éreztem, hogy ezekben az alkalmakban Isten működik.

Személyesen is tudtunk találkozni; ünnepélyes alkalmakkor is – olyankor, amiből egy van az ember életében, vagy évente egyszer. És ami meghatott: ketten imát kértek tőlem nehéz helyzetükben. A legkiemelkedőbb ebben a „sorozatban” az, ami hosszú-hosszú idő óta váratott magára: egy szeretetkapcsolatot újraélesztő találkozás volt.

Különleges eseményként éltem, éltünk meg egy találkozást a városban. A buszmegállóban, az automatából egy fiatalember szeretett volna jegyet venni, de nem sikerült neki. Odament egy korombéli hölgyhöz, aki fémpénzeket adott neki. De azzal sem sikerült; átestek az automata nyílásán. Nem volt meg a megfelelő súlyuk. Erre én is adtam fém százforintost, de azzal sem sikerült. A buszom megérkezett, fel kellett szállnom. Vissza akarta adni a pénzt, de mondtam, hogy maradjon csak. Ők is felugrottak: a fiatalember és az idősebb hölgy, akiről kiderült, hogy az édesanyja. A hölgy rövid időn belül odajött, és visszaadta a pénzemet. Kölcsönösen hálálkodtunk, és megállapítottuk, hogy jó az Isten. Majd odahajolt hozzám és azt mondta: „Jézus az Úr! Igaz?” Mondtam, hogy igen, egyedül Ő! Megint azt éreztem: „Isten mindent meg akar újítani, … életünk minden területét.”

De leginkább engem. A hónap végén arra gondoltam; én abban szeretnék változni, hogy nem akarok mindent én uralni, tudni, megoldani, átlátni. Hagyni szeretném, hogy az Ő igéje éljen bennem, ami nálam erősebb. Ő fogja megújítani a bennem és a körülöttem lévő dolgokat.