Győzött a szeretet

Kéthetente járt kezelésre, és ugyanilyen gyakran jelentkeztek a görcsös fájdalmak. Szebényi Magdi úgy érezte, hogy szíve alatt a baba nem mozdul, már a legrosszabbtól tartott. Öt hónapos terhes volt ekkor, és rákos. „Istenben bíztam egyedül. Fájdalmaimat egyesítettem Krisztusnak a kereszten átélt fájdalmával, és imádkoztam, hogy a magzatot ne érje baj” – emlékszik vissza. Rendszeresen járt ultrahang-vizsgálatra, ahol megnyugtatták, hogy a kislány életben van.

Áldott fájdalom?

Magdi és férje Jim Kanadában, Calgaryban élnek. 2003 őszén, miután a terhességgel járó jeleket észlelték, Magdi szokatlanul fáradt és sápadt lett, csúnyán köhögött. „Voltak napok, hogy csak délután tudtam felkelni – emlékszik –, és gyakran bűntudatot éreztem, mert egész nap nem csináltam semmit.” Mikor Jim hazaért a munkából, nem vette zokon, leült Magdi mellé, és hallgatta, hogy telt a napja.

Eljött majd elmúlt a karácsony, a köhögés pedig egyre gyakoribbá vált. Az orvos szerint a rosszullétet a terhesség okozta. Ekkor kezdődtek az „áldott” fájdalmak a jobb vállban: nélkülük a rákos betegséget nem diagnosztizálták volna időben.

„Megrémültünk – mondja Magdi. – Főleg az foglalkoztatott, hogy mi lesz a gyerekkel.” Azonnal el kellett volna kezdeni a kemoterápiás kezelést, ami kihatott volna a babára is, még ha nem is volt világos, hogy milyen mértékben. „Betöltött az a gondolat, hogy ez a kis lény, akinek az élete ugyanolyan értékes, mint a magamé, teljesen tőlem függ.” Magdinak az orvosok terápiás abortuszt javasoltak, mert őt akarták menteni, de hallani sem akart róla. „Hősi halott akar lenni?” – kérdezte egyikőjük. Véleményük szerint nem érte volna meg a hatodik hónapot, hogy megszülhesse gyermekét.

Az apa dilemmája

Jim és Magdi már hallottak egy szentről, Szent Gianna Beretta Molláról, aki, mint orvos és anya az életét adta oda gyermeke életéért cserébe. Mi mit tennénk egy ilyen helyzetben? – kérdezgette Magdi korábban a férjét. Nagyon megérintette a szent asszony példája. Míg Jim nem szeretett erről beszélni. Most viszont nehéz választásra kényszerültek. Magdi próbálta meggyőzni a férjét, hogy mindenáron a babát kell menteni, ezzel komoly lelkiismereti kérdés elé állítva őt. „Én Magdit mentettem volna, és reméltem, nem kerülök választási kényszerbe. Mindkettőjükért imádkoztam” – mondja Jim. Majd belátja: „Nagy dolgokat kell kérnem Istentől, ahogy egy gyermek, aki nem tudja, mibe kerül, amit kér – csak kér és bízik.”

Veronika érkezése

Végül mégsem kellett választaniuk a két élet közt, mert Magdi el tudott kezdeni néhány kezelést, és így sok fáradsággal, de kihordta a gyermeket hat hónapig. És Veronika egy viszonylag könnyű szülés után egészségesen megszülethetett. Mire megkeresztelték, az édesanyát ismét elővette a fáradtság és aggodalom: a nyaktőnél egy daganatot találtak. Az orvosok azonnal új kemoterápiát írtak elő, csaknem halálos adaggal. A prognózis szerint nagyon kevés esélye maradt Magdinak, s ez keményen próbára tette a hitét: félt, kétségbeesett. „Nemcsak a testem, de a lelkem is beteg volt – otthon pedig egy kisbaba várt, hogy szeressem és gondozzam. Érte akartam élni, hogy felneveljem.” Jim is szenvedett, és ez is fájt neki. „Úgy tűnt, Isten elhagyott minket.”

Egy Édesanya vigasztalása

A szenvedések közepette Magdi mégis azt érezte, hogy megszólítja őt Jézus, akit felismert elhagyottságában, saját életkörülményeiben. Ettől fogva várta és fájdalmaiban akarta szeretni Őt, és ehhez Mária különleges segítségét kérte. Szeretetének jelét látta abban is, hogy a kemoterápia megkezdését augusztus 5-re írták ki, mert Szerbiában, szülőhazájában ez a nap Mária-ünnep. A kezelés második része pedig, amikor csontvelő átültetésre is sor került, szeptember 8-án kezdődött, Mária születésnapján, ami szintén reményt adott. „Nem lehet a véletlen műve” – mondja. – Aznap, amikor befeküdtem a kórházba, letérdeltem és előre hálát adtam Istennek mindenért, ami történni fog… Hihetetlen nagy békét éreztem, és azt, hogy Mária velem van.”

Közben Jim dolgozott, az újszülöttre vigyázott és gondoskodva követte a feleségével történteket, aki pedig férje miatt aggódott, hogy túlzottan elfárad és összeomlik. Ám Jim összeszedett és határozott maradt.

Magdinak ezekben a nehéz időkben az állandó lelki táplálék adott erőt: a napi áldozás, az élet igéje és Jézus jelenléte házasságukban, a Fokoláre Mozgalomban és az Egyházban. Barátaik is sokat segítettek. Egy éven át főztek rájuk a zenekar tagjai, ahol Magdi csellózott. Mások Magdit szállították a kórházba, vagy takarítottak náluk. Magdi testvére, Zsuzsa és unokahúga, Szandra több hónapig náluk lakott, hogy segítsen. Mások imájukról biztosították őket, olyan emberek, akikről nem is tudták, hogy hívők. „Fantasztikus volt, nehézségeink sok embert arra késztettek, hogy megvallják hitüket – mondja Jim. – Mintha Isten rajtunk keresztül hívott volna sokakat.”

Növeld bennünk a hitet

A második kemoterápiás kezelés legnehezebb részénél Jim észrevette, hogy Magdi szívesen nézeget egy képet, mely a szenvedő Krisztust ábrázolta. Megértette, hogy felesége teljesen Istenre bízta magát, semmi mást nem akar, csak Isten akaratát, megbékélve Vele. Magdi jól emlékezik erre: „Megértettem, hogy nem szabad ragaszkodnom az életemhez, még Veronika kedvéért sem.”

Aztán befejeződött a magas-dózisú kemoterápia is, és CT vizsgálat következett, hogy meggyőződjenek a kezelés sikerességéről. Magdi úgy várta ezt a pillanatot, mint az utolsó ítéletet. Ezt kérdezte magától: „Vajon akkor is tudok még hinni Isten szeretetében, ha az eredmények kedvezőtlenek?”. Az élet igéje épp ez volt: „Urunk, növeld bennünk a hitet.” Elkezdett imádkozni: „Uram, növeld bennem a hitet, de mutasd meg azt is, hogy mi a te akaratod.” Lelkében megérkezett a válasz, és újra felfedezte Isten végtelen szeretetét, önmaga, Jim és Veronika iránt. „Nagyon boldog voltam – mondja. – Sokkal több volt ez annál, mint hogy meggyógyulok-e vagy sem”.

A kezelés sikeres volt, a család reményei valóra váltak. Még ha ideiglenesen maradt is bennük sok kétely, most minden rendben van. „Isten kezében vagyunk” – erősíti meg Jim. – Igen, mindig is ott voltunk, csak most talán világosabbá vált számunkra.”