Kilépni az önsajnálatból - három történet a betegek világnapjára

Olvasási idő: 3 perc

Amikor elolvastam az életigét – „aki első akar lenni, legyen a többiek szolgája” – az első határozott gondolatom az volt, hogy ez nem nekem szól, hisz a tavalyi betegségem következtében nagyon leromlott az egészségi állapotom, néha azt is megkérdőjelezi, hogy el tudok-e menni itthonról,  mert úgy érzem nincs erőm. Karácsony előtt két nappal jöttem haza a kórházból, egy ideig misére sem tudtam menni, még vasárnap sem, csak akkor, ha valaki elvitt. Ahogy javult az állapotom, sikerült kocsival vasárnaponként elmenni. Hétköznapra maradt az online mise, ami egy idő után már szinte fájdalmas volt.

Aztán az Életige-kommentár többszöri elolvasása során rátaláltam egy mondatra, ami mégis mintha nekem íródott volna: „Jézus életének tanúságtételével tudatos és szabad döntést javasol: ne éljünk többé magunkba és az érdekeinkbe zárkózva, hanem „éljük a másikat”, hordozzuk az érzéseit, a terheit, és osztozzunk örömeiben.”

Igen, a betegségem következtében bezárkóztam, talán úgy is fogalmazhatok

belezuhantam az önsajnálatba, már nem tudok senkinek a segítségére lenni, s inkább mások segítségére vártam,

sőt talán el is vártam. A fenti idézet segített ahhoz, hogy egy kedves szülinapi meghívást elfogadjak. Néhányan, akikkel már rég találkoztam, egy kávézóban töltöttünk el egy kis időt vidám hangulatban. Amikor elváltunk haza akartam indulni, de eszembe jutott egyik gimnazista osztálytársam, aki kórházban van, s jött egy sugallat, hogy most bemehetnék meglátogatni. Közelben találtam egy zöldségest, vásároltam néhány mandarint, elindultam Ildikóhoz. Nagyon örült a látogatásomnak, jót beszélgettünk. Elmondta, hogy a fia minden szükségessel, vitaminokkal ellátja, s másik két osztálytársunk is látogatja. Mikor éreztem, hogy pihenni szeretne, eljöttem s a mennyei Atya azzal is megajándékozott, hogy misére is el tudtam menni. Azóta többször felhívtam telefonon, hosszasan beszélgettünk.

A havi Életigének ez a mondata belső változást idézett bennem.

Napközben akár az utcán sétálva is hordozhatom a másikat, például azzal, ha eszembe jut valaki, akiről tudom hogy problémái vannak, vagy beteg, rögtön mondhatok egy fohászt, egy imát. Ha pedig öröm érte az ismerősömet, megköszönöm a mennyei Atyának, s igyekszem jelezni az örömömet a barátomnak, ismerősömnek.

(PK)

***

Kórházba kellett mennem, hogy megoperálják az orromat. Nem ez volt az első alkalom. Egy ritka betegségben szenvedek, és gyakran kezeléseket kell kapnom. Ezért nem szeretem a kórházat és féltem is. De aztán szövetséget kötöttem Jézussal: érte és vele akarom megélni még a kellemetlen dolgokat is. Például megittam a tejet, amit egyáltalán nem szeretek, a műtétre való négy órás várakozás során türelmesen viselkedtem és próbáltam a többi gyereket is szeretni, akik ott voltak velem a kórházban. A műtét után is sokat kellett még várnom, amíg az orvos be nem hívott a kontrollra. Éhes voltam, fáradt és ideges: egy széken ültem és magamban duzzogtam. Aztán eszembe jutott a Jézusnak tett ígéretem és megbántam a viselkedésem. Szinte rögtön utána kinyílt az ajtó, engem szólított az orvos.

(P. 8 éves)

***

„Három évvel ezelőtt két hetet töltöttem kórházban, egy kórteremben voltam egy másik hölggyel. Sokan látogattak engem, egy pap ismerősöm is gyakran bejött. Jóval később már otthonról egyszer felhívtam a szobatársam. A beszélgetés során ő többször visszatért arra, hogy számára a kórházban töltött idő milyen „szép időszak” volt, és hálásan köszöni ezt nekem. Amikor rákérdeztem, hogy mi volt számára ennyire meghatározó, akkor így válaszolt: „A látogatóidban volt valami különleges. Jól emlékszem az atyára és a barátnőidre is. Gyerekkoromban mi is nagyon aktívak voltunk a plébánián, és a családomban a közös ima mindig jelen volt. Később súlyos csapások értek az életben – válás, váratlan haláleset. Nagyon haragudtam Istenre. De a kórházban töltött idő óta újra tudok imádkozni és bízni Istenben”

(DU)