Meghallgatni másokat. Ez az első lépés

meghallgatni-masokat-ez-az-elso-lepes

Nehéz, hogy az ember ne aggódjon, látva, hogyan söpör végig a bolygón az új koronavírus, a COVID-19. Soha nem foglalkoztam túl sokat az egészségemmel, de most hirtelen minden apró csiklandozó érzés a torkomban egy szorongáshullámot indított el bennem: Vajon ez az? Talán túl közel álltam ahhoz a köhögő hölgyhöz a metrón? Megmostam a kezemet, miután hozzáértem a kapaszkodóhoz? És mi lehet idősödő szüleimmel, akik egy olyan államban laknak, ahol magasabb a fertőzöttek száma, elég messze a Washingtontól, ahol én egyetemi tanárként dolgozom? Ők vajon eléggé óvatosak? És mi lesz, ha a gazdaság továbbra is irányíthatatlan marad? Nehezemre esett lenyugtatni magam.

 

Egy reggel imába foglaltam a saját tehetetlenség érzésemet az ezer bizonytalansági tényező miatt, amit a COVID-19 a mindennapi életünkbe hozott.

Ekkor jutott eszembe egy csodálatos beszámoló, amit a Tagaytay-i emberekről hallottam, a Fülöp-szigeteki Manila közelében található Fokoláre közösségről. A Taal vulkán 2020. januári kitörése alatt Manilába menekültek, és utána is komoly aggodalmak közepette éltek. A falut hamu borította, a takarítási munka nagy erőket kért, mégis kitárták szívüket a nehézségekkel küszködő laureli barátaik felé. Laurel egy mindössze hat és fél kilométerre a vulkán kráterétől található város, ezért az ott lakóknak hosszabb ideig kellett várni, hogy visszatérhessenek otthonaikba.

 

Tagaytayban létrehoztak egy TAAL Csapat nevű chat csoportot – a sok kárt okozott vulkán neve új értelmet nyert a TAgaytay Ascolta (meghallgatja) Laurelt. A csapat egyik tagja erről így mesélt: „Ez a név emlékeztet arra, hogy mindenekelőtt hallgassuk meg az embereket. Így megoszthatják velünk a fájdalmaikat, és együtt kitalálhatjuk, hogyan tudnánk ténylegesen segíteni, főleg azokon, akik a legtöbbet szenvedtek.”

Több Laurelben élő család számára a TAAL Csapat tagjai voltak az elsők, akik otthonaikban meglátogatták őket a vulkánkitörés óta, amelynek következtében néhány ház lakhatatlanná is vált. A csapat nem sok mindent vitt nekik, csak egy-egy tál rizskását, maszkokat, és néhány játékot a gyerekeknek, de ott voltak velük, hogy nyitott szívvel meghallgassák, befogadják a sokat szenvedett emberek sokszor könnyek közt elmesélt történeteit. „Feltámadtunk a hamuból – írták a tagaytayiak – a szomszédainkkal együtt.”

 

Miközben imádkoztam, a meghallgató csapat inspiráló példája ezt duruzsolta a szívemnek:

„Valamit te is tehetsz. Lehet, hogy nem fogsz hamut lapátolni a Fülöp-szigeteken, de te is odafigyelhetsz a szomszédaidra, a melletted élőkre. Te is lehetsz egy meghallgató csapat tagja.”

És ettől kezdve egyfajta nyugalom kezdett úrrá lenni a szorongáshullámaimon. Ahogy telt a munkanapom az egyetemen, ez a nyugalom segített ráhangolódni egy érzékenyebb antennára, hogy figyelni tudjak azokra, akik az aggodalmaikat szerették volna elmondani.

Összefutottam a bejáratnál egy kollégámmal, és az elhatározásom segített. Rászántam az időt és meghallgattam, mennyire aggódik egy másik országban, karanténban lévő idős édesapjáért, illetve hogy dilemmában van, itt vagy ott biztonságosabb-e a helyzet. Továbbá elmondhatta, mennyire csalódott, amiért eltörölték egy régóta tervezett tanulmányi útját.

Új erőre kapva magamra vettem egy másik kollégám frusztráltságát is, akinek munkamegbeszélések véget érni nem akaró során kellett átverekednie magát eltörölt nemzetközi programok adminisztrációjával kapcsolatban. Egy irodai ügyintézés alkalmával az eddigieknél mélyebb együttérzéssel fordultam egy diák felé, aki megosztotta velem, hogy az utazási korlátozások miatti káosz lehetetlenné teszi számára a koncentrálást.

Egy másik nap, a szemináriumomon részt vevő hallgatók jelenlétében felfedeztem egy új lehetőséget: nemcsak hogy átadhatom ezt a nyugodtság érzést, de elsődleges célom lehet, hogy nyitva álljon mindenki előtt az ajtóm – vagy a videochatem később, amikor már minden kapcsolattartásnak virtuálisnak kellett lennie.

 

Amikor egy héttel később ima közben visszapörgettem a hetemet, rájöttem, hogy a világ nagy problémáinak tengerében a mi aggodalmaink viszonylag aprónak bizonyulnak. És ebben a nagy tengerben az én tényleges, személyes hozzájárulásom is alapjában véve kevés, mint a tál rizskása vagy a játékok a laureli gyerekeknek. De a belső változás jelentős volt. Talán ezért érdemes kapcsolódni a „meghallgató csapatokhoz” válaszul a bolygó mindenféle válságára.

Fotó: pixabay (A kép illusztráció)

Forrás: livingcitymagazine.com

Fordította: Kürthy Dénes

Legújabb könyveink: