Amíg szusszanás van bennem...

A nyugdíjba vonulást sokan krízisként élik meg, holott ez az életszakasz számos új dologra tesz szabaddá. Beszűkülés helyett lehetőségeket látva benne, a napok éppolyan gazdaggá válhatnak, mint a korábbi munkás évek.

amig-szusszanas-van-bennem

Építészmérnök vagyok és egy igen mozgalmas, állandó kihívásokkal teli, tevékeny szakmai élet­út után 1989-ben mentem nyugdíjba. Nagyon tartottam a változástól. Erős aggodalom és félelem élt bennem, amit még magamnak sem vallottam be. Pedig, ha most visszagondolok az életemre, a nehéz, megoldhatatlannak tűnő és veszélyes helyzetekből Isten mindig, még idejé­ben kimentett. Tényleg „ott állt sátram előtt”…

A napi szintű aggodalom már hat-hét évvel a kritikus váltás előtt bekövetkezett. Szinte szá­moltam a napokat és az éveket, mintha a nyugdíj valaminek a halálát jelentette volna. Ezért is lepődtem meg azon, hogy már az első naptól kezdve a szabadságnak és az önkéntességnek az érzése járt át és belső örömmel töltött el. Egy más, színesebb és változatosabb világ tárult fel előttem. A lehetőségeim nem csökkentek, hanem megváltoztak.

 

Azon kezdtem gondolkodni, hogy mi is lesz az én dolgom most? És hogy Isten számon kéri tőlem a felebarát részére fel nem hasz­nált képességeket és időt, aktív vagy passzív életszakasztól függetlenül. Naponta jutott eszembe Albert Schweitzer gondolata: „A világ­nak leginkább azok az emberek hiányoznak, akik mások hiányaival törődnek.” Eddig úgy élt ben­nem ez a mondat, hogy főleg másoknak szól. Fokozatosan ébredtem rá, hogy végre valahára nekem kellene elgondolkodnom ezen.

 

Eszembe jutott a Szentírás egyik mondata is: „Jézus körüljárt, jót tett” (ApCsel 10,38). Hogyan is értelmezhető ez az én életemre? Csak egy válasz érkezett a szívembe, az, hogy éjjel és nappal, amíg csak egy szusszanás van bennem, valamit mindig lehet tenni, a nyugdíjas korban talán még inkább. Végül is arra jutottam, hogy az élettervezéssel nem én fogok foglalkozni, hanem rábízom magamat arra, Aki azt szeretné, hogy legyek az Ő földi lába, szíve, legyen fülem a hívást meghallani, és erősen figyeljem a hozzám érkező jeleket.

 

A jel meg is érkezett hamarosan, egy kérés formájában: segíteni kellene felépíteni egy templomot. Nagy kihívásként éltem meg azt az öt évet, amíg az építkezés tartott. Minden pillanatban úgy éreztem, hogy az Úr akarja ezt az épületet. Életre szóló kincseket is kaptam. Ott értettem meg, hogy az élő kövekből épült templom – vagyis a közösség – az első, és csak ezt követheti a kőtemplom, és annak felépítése.

Jézus gondoskodik a folyamatosságról is. A templom felépülése után még egy rövid ideig az irodai munkában segítettem, de éppen ak­koriban lett sürgős szükség irodai tapasztalatra annál a templomnál, ahová egyébként jártunk.

Csodálatos, hogy ez a kis ismeret – mustármag­ként – elég volt a kezdetekhez, amely aztán tíz évig tartott.

 

Ezzel párhuzamosan az egyik legnagyobb hazai civil családszervezet kérése is megérkezett: építési tanácsadóra volna szükség. Elvállaltam. Nem tudok meghatódottság nélkül gondolni erre az időszakra. Naponta jöttek a kétségbeesett telefonok és levelek. A feladat egy része nap­rakész szakmai választ igényelt, a másik része a vigasztalás és a reménykeltés volt. Érezze a má­sik a vonal túloldalán, hogy van embere, akinek ő fontos, a problémájával együtt. Sokszor az volt az érzésem, hogy az Úr valahol vonal közelben figyeli, mindent beleadok-e? Ez a karitatív segít­ségadás végül húsz évig tartott.

 

 

Fontos volt nekem, hogy a családra is maradjon elegendő idő. Két fiúnk van, hat unokával és két dédunokával. „Váltott műszakban” találko­zunk a vasárnapi ünnepi ebédek alkalmával és szinte már nem tudunk hová ülni. Imádkozom minden találkozás előtt a jó hangulatért, a békés együttlétért. Tudatában vagyok annak, hogy nem élhetjük helyettük az életüket, csak segíteni, főleg imádkozni lehet és kell értük!

 

Az idő múlásával egyre erősebben és sürgetőb­ben érzem, hogy a megszerzett tudást és ta­pasztalatot is át kell adnom. Talán ez az egyik fő feladata a „kritikus átmenet” utáni időszaknak. Senki nem mondhatja, hogy nincs mit átadnia. Mindenki tud valami jót, hát azt adja át, még ha ez olykor fáradtságos munka és az eredmény sem azonnali. Ferenc pápa kérte, főleg a nagy­szülőket, hogy meséljenek, írjanak a múltról, mert nem lehet gyökerek nélkül élni és felnőni.

 

Annyi évtized után csak nemrégiben jutottam el odáig, hogy a gyermekeinknek és unoká­inknak hosszabb születésnapi leveleket írjak. Ebbe a levélbe sok minden belefér. Fontosnak tartom, hogy olyan legyen, amelyet már várnak, örömmel bontanak fel, és nem kell tartaniuk semmi számonkéréstől, intelemtől, mégis átmegy az üzenet.

Időm lett arra is, hogy az eddig összegyűlt több mint ezer darab 2-3 oldalas családi levelet átnézzem, és kigondoljam, milyen kis összeállí­tást, ajándékot lehet ezekből gyermekeinknek, unokáinknak összerakni. Főleg azoknak van si­kere, amelyek őróluk szólnak, gyermekkorukról, kapcsolatokról. Ezáltal megismerik a múltat, és egyben családunk gyökereit, gondolkodásunkat. Egyik évben a személyre szabott kis fénykép­album-sorozat volt a „sláger”. Úgy látom, hogy értékelik, megőrzik és emlékeznek.

A matek iránti szeretetemet is igyekeztem megosztani az unokákkal. Nemrég azt mondta az egyik, hogy most már szívesen tanul velem, eddig bizony szenvedés volt. Biztos én hibáz­tam, mert néha repült a füzet, és az oktatás meglehetősen emelt hangon folyt. Most már a matek „lelkét” próbálom átadni, ami az életben is felhasználható: minden megoldáshoz több út vezet; meg kell állni és időt kell hagyni az öröm­nek, amikor jó az eredmény. A matekórák végén pedig mindig volt csoki is…

 

Nagyon tudok aggódni, és ha nincs miért, hát megkeresem. Sokszor elfelejtem a tanultakat: nem lehet feszültségben élni, a múlt hibáin és mulasztásain bánkódni, a jövőtől pedig félni, mert akkor elvész a jelen pillanat, az egyetlen valóságos idő. Ez áll rendelkezésemre arra, hogy jól felhasználjam a magam és a felebará­taim javára. Olyan nagy öröm, amikor úrrá tu­dok lenni aggódásaimon, és a következő éveket rá tudom bízni arra, Aki eddig engem mindig, mindenből kimentett.

 

 

Fotó: Dombai Mária albumából

Forrás: A cikk eredetileg az Új Város 2018/3. számában jelent meg.

Legújabb könyveink: