Lehetetlenből valóság

Olvasási idő: 3 perc

Sorállás a vízért

Edine vagyok, egy burundi lány. Egyik nap a lakónegyedünkben elfogyott a víz, és egy másik kútról kellett hoznunk. Sokan voltunk, nagyon hosszú volt a sor.

Voltak, akik messziről jöttek, és kérték, hogy beállhassanak azok elé, akik már előtte ott voltak, hogy így időben hazaérhessenek, de senki sem mozdította a füle botját se. Egyszer csak egy kisfiú jelent meg, kannával a kezében. Rám nézett és megkérdezte, hogy átadnám-e neki a helyemet. Azonnal átadtam, és nagy öröm volt a szívemben. Épp ekkor ért oda egy hölgy, aki felajánlotta, látva, hogy sokan várunk a sorban: „Gyertek el velem néhányan, és az otthonomban töltsétek fel a kannáitokat!” Számomra ez Isten válasza volt.

(E., Burundi)

Utolsó helyszín, utolsó remény

Szinte lehetetlennek tűnt a vállalkozásom, hogy félállású munkahelyet találjak. Erre volt ugyanis szükségem ahhoz, hogy a Montéban, a Fokoláre svájci városkájában élhessek. Kevéssé ismertem a helyi nyelvet és alig két hete érkeztem.

Kitartóan és tervszerűen haladtam a keresésemmel, elmentem minden felmerülő helyszínre, mégsem jártam eredménnyel.

Egyik reggel így indultam útra: „Ma meg kell találnom!” Másnap ugyanis el kellett kezdenünk az előkészületeket a nyári Máriapolira. Elindultam tehát a listámon szereplő utolsó címre, és közben betértem egy templomba.

Az aggodalmamat Isten szívébe vetettem, és biztos voltam benne, hogy ő majd gondoskodik.

És kértem Tőle, hogy töltse be a kis szívemet az iránta való szeretettel és az akarata szeretetével. Szabadon és boldogan indultam el tehát az utolsó lehetséges munkahelyre.

A munkaügyis, miután végighallgatta a kérdésemet, meglepetten nézett rám, és ezt kérdezte: „Ki adta meg önnek ezt a címet? Ön pontosan az a személy, akit kerestem”.

(R.O., Svájc)

Az elnyert kegyelem

Nem voltam képes beismerni, hogy alkoholizmusban szenvedek. Másrészt szégyelltem is, hogy nem tudok ellenállni az alkohol vonzásának, és az ismerőseim minden segítő próbálkozását visszautasítottam.

Közben egyre kellemetlenebbül éreztem magam, és Istenhez könyörögtem, hogy adja meg a kegyelmet.

Az egyik délelőttöt egy bútorboltban töltöttem, és utána elmentem egy barátomhoz. Nem felszínesen csevegtünk, hanem nyíltan, mélyen beszélgettünk, az élet lényeges dolgairól.

Voltak ebben a beszélgetésben nagyon kemény pillanatok is, de nagyon jót tettek nekem. A barátom felajánlotta, hogy mindenben támogat, hogyha én eldöntöm, hogy ki akarok jönni ebből a betegségből.

Azáltal, hogy feltártam a helyzetemet, és elismertem saját magam gyengeségét, mintha felszabadultam volna.

Igen, éreztem, hogy belesüllyedek a semmibe, de ugyanakkor biztos lettem Isten szeretetében. Rábíztam magamat, és ennek a barátomnak a szeretetére. És éreztem magamban az erőt ahhoz, hogy egy többszintű terápiába fogjak orvosi, pszichológiai és lelki téren.

Egy nagyon fárasztó és kemény út vette kezdetét. De közben lassan-lassan, eltűnt az elszigeteltség érzésem. Megtapasztaltam a megbocsájtást, és elkezdtem én magam is megbocsájtani. Magamévá tettem az őszinteséget, és egyfajta igaz alázatosságot is: elismertem jó tulajdonságaimat és tetteimet, de a hibáimat is. Aztán egyszer csak elkezdtem a saját addigi terveimet és célkitűzéseimet is elhagyni. Ráhagyatkoztam Isten tervére, és jobban, mint valaha, a keresztre feszített Jézust választottam, mint egyetlen kincsemet. Olyan volt, mintha egy új életre vettem volna belépőjegyet.

Most egy igazán különös örömben élek, mintha újjászülettem volna. Már másfél éve nem estem vissza, pedig a munkahelyemen az alkohol mindig hozzáférhető. Az orvosok csodálkozva néznek rám, egyfajta csodának tekintik ezt. Én a kapott kegyelmet látom benne.

(X.E., Ausztria)